Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Nagy Gáspár: Ágh István: Egy álom következményei
NAGY GÁSPÁR Ágh István: Egy álom következményei A 83-as év egyik kívül-belül legszebb könyviének vélem az Ágh Istvánét; és az egyik legjobbnak is, amit az esztendőben olvastam. Széles Judit művészi borítója hűen simul a könyv tartalmára: mert a zsákszövet fölbomlásában ott láthatjuk az írói gazdagságot, a zsákot szétrepesztő, betakarított termést; ott a felcsillanó kékek egén vagy tengerén az álom sűrűsödését, és ott a mindent átszövő ébrenlét súlyos tényeit, ahol a,,törvény szövedékének” sérülését is tanulmányozhatjuk. Maradjunk a zsáknál, a zsák- és prózaszövetnél. Amíg a zsák megtelik, írja Ágh az egyik irigylésreméltóan megvalósított penzuma fölé. Hogyan is csinálja, most figyelhetjük legjobban, most adja ki magát — mondhatnánk. „Most mikor a munkakedvről szeretnék fogalmazni, bizony tétován és szomorúan kezdem a munkát. Módokat keresek. Nagy, sima füzetet rakok magam elé, és vigyázok a kalligráfiára... Legyen a munkának stílusa.” Így biztatja magát, így fohászkodik, hogy a befejező mondatban ezt írhassa: „boldogan járatom már ezt a vacak kicsi tollat, bár a középső ujjamra bütyköt nyofnott.” Ághnak a boldogság, versiben és prózában is kulcsszava. A prózát író költőnek a kirándulás izgalma és a megvalósítás öröme is boldogságot okozhat; s az a kegyelem, hogy képes minderre, hogy pontosan erre, már önmagában boldogságot jelent. Hogy is képzelem hajszolt életem kesergései közben — némileg irigykedve — a boldogan fogalmazó költőt? Üres lakásban, írásra való őszies délelőttön, jól futó tollakat váltva, nagy nyugalommal, beburkolózva némi cigarettafüstbe, ki-kibámul- va a zuglói utcára, tán ironikusan a „gályapadihoz láncolt” fegyencnek képzeli magát, és ül, de önszántából ír, mert elvállalta, mert írni akar róla, mert (hírt akar adni, mert kedvét leli a híradásban, mert meg szeretné velünk osztani fölismeréseit; a verset és prózát rögvest mutatni barátainak, ha erre tévednek, ha fölugrik Huszárik vagy Császár. Ha nem, hát ő indul a Columbus utcába... indult, de már nem: leszállt — végleg — a fekete madár. A kötet végén két igen közeli barátjáról ír, akiknek sorsában, művészi pályájában a magáét is látja: a paraszti világból való kitörés gyötrelmes útja miként vezet a nagyvárosi (fővárosi) zajos terekre, ahol megmarad mégis bennük az örök szemérmesség, idegenségérzet, tartózkodás. Ágh István valósággal megszenteli Huszárik domonyi, Szabó István cserszegtomaji sírját — mondván: a vándorok, az idejekorán távozók hazatértek a szülőföldbe. Így figyelhetjük meg a mesteri szerkesztést is, a könyv ívét a Házam, hazám saját szülőföldjéről, falujából indító fejezetek a nagyvilág (Hol vagy, Északi csillag?) és a művek világában tett utazások után miként jutnak el a nekrológba foglalt temetőkig. Nyugosznak már a nyughatatlanok, de a filmeket nézni kell, a könyveket gyakorta föllapozni, figyelmeztet a tanúságtevő barát, Ágh István. Nem szégyell érzelmes, olykor csak a szívünkre beszélő lenni, holott az egész könyv attól megnyerő és lefegyverző, hogy tudatosan végiggondolt írások sorakoznak benne. Szabó Istvánról szóló emlékezése, perújrafelvétele, a par exellence novellista baráti szeretettel megrajzolt portréja is ilyen. A befejező sorokhoz közeledve ezt írja: „Örülök, mert végiggondolhattam.” A végiggondolás ás kulcsszó. A versvillanások, metaforák pillanatai után kényelmesen kinyújtózkodva a végiggondolás nyugalmas percen, a takarékos, de ízekben, zamatokban mégsem spórolós prózaszövés hibátlan, világosságot árasztó mondatai következnek. A túlságosan racio283
