Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Szarka László: A nemzetiségi kérdés kutatása Csehszlovákiában 1976-1982 (tanulmány)
SZARKA LÁSZLÓ A nemzetiségi kérdés kutatása Csehszlovákiában 1976-1982 A nemzeti-nemzetiségi kérdés iránt tájainkon immár huzamosabb ideje észlelhető megnövekedett érdeklődés (több szakember figyelmét a problémakör tudományos feldolgozásának múltja és jelene felé, azaz tudománytörténeti és tudományszervezési vonatkozásai felé fordította. Nálunk főként Für Lajos tanulmányai és megjelenés előtt álló könyve tekinti át a magyarországi nemzetiségi kutatások múltbeli alakulását. A Gorkij Könyvtárban, valamint az Országos Széchényi Könyvtárban pedig többé-kevésbé folyamatos munkával igyekeznek megteremteni ennek a sajátos, több tudományág együttműködését feltételező kutatási területnek az intézményes alapjait, adatbázisát és vizsgálati módszereit. A miénkhez hasonló fokozott kutatói érdeklődés figyelhető meg a csehszlovákiai tudományos életben ás. A régebbi keletű műszóval kisebbségtudományként is emlegetett diszciplínának Csehszlovákiában ugyancsak jelentős tudománytörténeti múltja van. A két világháború közt megjelenő Národnostní obzor című prágai kisebbségi szemle. Emanuel Rádl, Emil SObota és mások európai színvonalú munkái, az általuk szerkesztett nemzetiségi kiadványok komoly rangot vívtak ki a csehszlovákiai kutatásoknak. A húszas-harmincas években nagy apparátussal folyó kisebbségi jogtörténeti, nyelvészeti, szociológiai, néprajzi, történeti kutatásokat persze mindenféleképpen indokolttá tették a korabeli csehszlovákiai nemzetiségi viszonyok. A csehek és szlovákok első közös állama, a polgári-demokratikus Csehszlovák Köztársaság 1918—1919 folyamán a történeti Csehországból, Morvaországból, a német, lengyel és cseh részre felosztott Sziléziából, valamint a történeti Magyarország 10 teljes és nyolc részvánmegyéjéből, továbbá az ukránok által lakott és 1918-ig ugyancsak a történeti Magyarországhoz tartozó Kárpátalja négy vármegyéjéből jött létre. Ismeretes, hogy az első világháborút követő újjárendezés során az etnikai elv érvényesítését hangoztató törekvések végsősoron az új államok imperialista területi aspirációit leplezni hivatott stratégiai, gazdasági, kompenzációs, történeti és egyéb hangzatos „elvék” fölöttébb leleményes kambinácáájává változtak. Ezt a tényt, tehát a Páirdzs-kömyéki (békerendszer imperialista jellegét egyébként ma már a csehszlovák történetírás is elismeri: I. Bajeura például a köztársaság létrejötte által biztosított cseh és szlovák nemzeti szabadság pozitívumának hangsúlyozása mellett leszögezi: „Az új állam határai nem a nemzeti önrendelkezés elvei, a lakosság szabadon kinyilvánított akarata, szimpátiái alapján keletkeztek, hanem mint az imperialista versailles-i békerendszer eredménye.” (iNárodnastné vzt’ahy 1976, 349. oldal). Hasonlóképpen látja és értékeli a szóbanforgó eredményeket Karel Pornálzl, a csehszlovákfiai nemzetnségtörténeti kérdések alighanem legismertebb cseh szakértője: „1918-ban, Csehszlovákia megalakulásakor valóban megsértették az önrendelkezési jogot, mégpedig nem csupán a szudétanémetekét, hanem a magyarokét, a teSíni lengyelekét és a kárpátalji ukránokét is.” (Pomaizl, 1976. 104. oldal). A békeszerződések által szentesített utódállamok nemzetiségi összetétele mindezek következtében távolról sem volt homogén. Csehszlovákia például nem csupán a többi kelet-európai kisállamnál volt heterogénebb, hanem több vonatkozásban még a soknemzetiségű történeti Magyarországnál is tarkább etnikai képet mutatott. Az 1910. és 1921. évi magyarországi, illetve csehszlovákiai népszámlálások ösz- szehasonJításáibÓl — a kétségkívül mindkét esetben indokolt kritikai szempontok figyelembevételével is — kitűnik, hogy a tényleges többségi nemzetek arányát alapul 265
