Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Varga Csaba - Varga Gyula: Improvizáció a háború forgatagában, avagy az emberség lehetőségei (emlékirat)
rülbelül 100 egységgel csökkent. A gyújtássorozatokat váltogatva megpróbálta helyrehozni az észlelt hibát, de nem sikerült. Hamarosan kiderült, hogy a ford latszámom még a vízszintes repülést sem teszi lehetővé, és a gépem álandóan m gasságot veszít. Ezer méter magasan tértem vissza Újvidék felől, de mire a F renc-csatornát nagy -távolságban megpillantottam, már csak 600 méter magasan jé tarn. Kiszámítottam, hogy ekkora magasságvesztéssel nem érek el Szegedig, tel az első alkalmas és leszállásra megfelelő sík területen kényszerleszállást kell ve rehajtanom. Ezt közöltem megfigyelőtisztem-mel. Itt zárójelben meg kell eml-íl nem, hogy az 1940—41-es tél rettentő csapadékos volt, a belvizek mindenütt h talmas területeket öntöttek el. Úgy, hogy megfelelő nagyságú, kényszerleszállás alkalmas területet nemigen láttam. Végre Bácsföldvárnél, a községtől kb. egy 1 lométer távolságra megpillantottam egy alkalmas darab földet. Igyekeztem a szí irányt megállapítani, és a széllel szemben tökéletesen sikeres -kényszerleszállást hí tottam végre. Csak annyit tudtam ekkor, hogy itt még mindenütt szerb csapat vannak, mert a magyar hadműveleti tervek a Dunát követve Újvidéken, Titelen k resztül a Tiszának fordulva kerítik körül az ebbe a zsákba beszoruló jugoszl csapatokat. Azt tudtam, hogy a Ferenc-csatorna vonaláig már északról a magy csapatok bevonultak, de a Ferenc-csatornán túli magyar területre már nem tudta átjutni. A leszállás után derül-t ki, hogy a pisztolyom sincs megtöltve, a tartal-é tár sem volt nálam, így Hais Tibortól kaptam három töltényt. A távolból pusk ropogás hallatszott. Tiborral ketten a megfigyelő géppuskát leszereltük a körsínr és evvel indultunk neki a távolban húzódó országútnak. Mire elég közel érkeztür láttuk, hogy egy kb. gyenge gyia-logezrednyi jugoszláv csapat utóvédjéhez érkeztür akik nem sók ügyet vetettek ránk, eléggé szervezetten vonultak dél felé. Ellenb a csapat után több száz méterrel egy nagy, hatszemélyes Renault-ot pHla-ntottui meg, melyben szerb törzskari tisztek utaztak a szerb csapatok után. Ezt már f< tartóztattuk, az utas-ókat kiszállítottuk, akiknek udvariasan megmagyaráztuk, ho ezután már gyalog lesznek kénytelenek az útjukat folytatni. Személyinek vélt pog gyászaikat kiadtuk, ám a csomagtartóiban maradt három golyószóró, közöttük e francia M-itrailleux. Mire mindezt csendben végrehajtottuk, már messziről magy kiabálásokat hallottunk. Hamarosan mintegy ötvenfőnyi, részben felfegyverkezi magyar vett bennünket körül, és túláradó örömmel üdvözöltek. Érdeklőditek, mi tő tént velünk, és elbeszélték, hogy a távolból hallott puskalövések a község határ ban lévő téglagyáriban elsáncolt mintegy ötven főnyi szerb katonával vívott pusk paripaj hangjai voltak, de a szerbeket menekülésre késztették úgy, hogy ott m teljes rend van. Diadalmenetben vonultunk be a községbe, amely 13 000 laki számlált, ebből 10 000 volt a magyar, és 3000 a szerb anyanyelvű. Egyébként a ben szülött szerbek száma nem tette ki a másfél ezret, a többit az ún. dobrov-oljáci tették ki, akik számára a jugoszláv hatóságok elkobzott magyar földeket adtak, dt szerbiai lakosságot telepítve ezáltal ide. A községházához vezettek, mely egy ir ponáló emeletes épület volt. Első dolgunk a tájékozódás volt, és a repülőgép bi tonságba helyezése. Az ún. nemzetőrök azonnal vállalták, hogy éjjel-nappal nyc főnyi őrséget szerveznek a repülőgép köré. A látszat szerint a községben a han adók vitéz Rózsa Máté I. világháborús tiszthelyettes, Pintér József paprilkamalor tulajdonos és Varga Károly mérnök voltak. Előadásukból kitűnt, hogy a községbi az utolsó tíz évben a szerb és a magyar lakosság között teljes megértés és béke ség uralkodott, évenként felváltva hol szeirb, hol magyar volt a községi bíró. A kö ségi tanács minden évben újraválasztott, m-égpedig egyhanmadrészt szerbiből, ke harmadrészt magyarból, de ebből soha semmiféle súrlódás nem adódott. Hát ezt állapotot igyekeztünk mi továbbra is fenntartani. Az 1941-es esztendőben magy bíró volt a soros. A magyaroknak nem éppen imponáló, de szép katolikus tempi műk volt, a pravoszlávoknak pedig kicsi fatempkwnu-k, egy kis dombtetőn. A kát lifcus pap a nagyheti szertartásra való tekintettel (mert a kényszerleszállás n-ag péntek délutánján történt) nem keresett föl, de az elmúlt évi szerb bíró és a görö keleti lelkész felkeresett bennünket, és ígéretet tett arra, hogy a szerb lakossi 222
