Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Mészáros Sándor: Isten útjai (szociográfia)
renc József-csatornának déli résziről a magyaroknak a kapu meg van nyitva, jöhetnek Magyarországra. Ezt vette a felsőbb rész es. A Ferenc József-csatornánaik az északi részén lévők es elindultak. Elindultunk mű es. Átoljöttünk. Mindenki nem es ért át... Egyesek elérték majdnem Zombort, ott akkor parancs jött, hogy a Ferenc-csatorna északi részén lakók menjenek vissza. Nagy tumultus lett az utakon. Menekültek a németek a Bánátból, s akkor olyan tömeg vót az utakon, hogy nem lehetett haladni. Plusz még a katonaság, a hadsereg. A vót a szerencsénk, hogy későn indultunk, s még ott vótunk a határba. Visszamentünk. Apránként visszajött az egész falu, reggelre, másnap délre. Vót olyan es, aki csak szombatra került vissza, szerda reggel óta. No osztá ügyéletet tartottunk szerda reggeltől a községházán. A jegyző el vót menekülve. Nem vót vezető senki. A tanyítók elmentek, s a vitézek ott sünnyögtek, ott őröztük a telefont. Első éjen egész éjen ott őröztem. Még hazamentem, még visszamentem, még haza, még vissza, állandóan felhívtam a járásbíróságot, a községi tanácsot. Eccer, gondoltam, felhívom én Kuiát, Kula az a járási székhely vót, Cserven- kától délre még tiz-tizenkét kilométerre. Felhívom a főszolgabíróságot, jelentkezik egy ember: — Kit keres?! — Szeretnék a főszolgabíró úrral beszólni! De ez hajnaliba vót. — Itt nincs semmi szalgabíró úr — aszongya, — innét mindenki el van menekülve. Én vagyok a kisbíró, hivatalsegéd, én se tudom, mit csináljak... — Maga hova valósi születésű? — Kulai vagyok. — Magyar ember? — Az. — Ha maga kulai születésű magyar ember, akkor maga maradjon a valagán! Vótunk vagy öten-haton az irodába. — No, mi van?! Mondom, mi van. Akkor hívom Cservenkát újból. Cservenka nem jelentkezik, a tanácsháza. Korán vót még. Nincs hivatal. Mondom: — Gyerekek, kéznél kell lenni, kézen kell tartaná a lovakot, mer nem tudjuk, melyik percen kell menni. De itt nekünk maradásunk nincsen! Arra vigyázzon mindenki! Most hazamenyek, lefekszek, egyet alszok. Má meg vót virradva. Hazamentem, enni adtam a lónak, tehennek, disznyók- nak, az udvaron csináltam egy kis rendet, a ganyét esszehántam, s amikor végeznék, há jő a kisbíró. — Ferenc! Azonnal bémenni a tanácsházára, Cservenkára! Sas-béhívód van! — Mér nem mondta, hogy el vagyak menekülve?! — Nem!! Nem lehet! Hazafias kötelesség! Jaj, hogy bolondulj meg! Vén bolond! — Mit csináljak én most?! Esszeszedtem magamot, mondom az asszonnak: — Én bémenyek Cservenkára. A csöndértiszthelyettes jó barátom vót, a rendőrfőnök jó barátom vót, a főjegyző közelebbi jó üsmerős, barát. Ittam együtt velük, mulattam együtt az egészvei. Valami tanácsot 'kérek tőlik. Bémenyek. Há a osöndérlaktanyához közel se engednek. Ott áll a kapuba egy csöndér feszesen, fegyveresen, csak hivatalosan lehet bémenni. — A tiszthelyettes úrral akarok beszélni! — Nem lehet! Ott vitatkoztunk a kapu előtt, a tiszthelyettes az ablakon kinézett, aszongya: — Sanyi! Engedd bé! Bémenyek, a többieket kikűdte az irodából. 211
