Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - BOZSOKI TANÁCSKOZÁS, 1983 - Ézsiás Erzsébet: Színházi nyitány
mű darab korábbi változata Élőkép címmel jelent meg a Fiatalok Rivaldájában. Ez a grorteszk-sfimbolikus mű — részleteiben és egészében — erős önkény-hatást mutat. Kurtaporos, az isten háta mögötti falu millenniumkori békéjébe úgy toppan be az ismeretlen Vigéc, mint a Tóték őrnagya. Szerepe szimbolikus: a háborút, a megaláztatást, az értelmetlen pusztulást jelképezi. A groteszk történet szerint a főhős a Feszty-könképhez — mindenekelőtt Árpád alakjához — 'keres élő modelleket. Az alapszituáoió akár gogoli is lehetne — a Vigéc, akiről nem tudják, hogy kicsoda, befészkeli magát a családi otthonokba és ágyakba —, ha nem nőne ,az emberi kiszolgáltatottság történelmi távlatú jelképrendszerévé. Éppen ez a tragikussá növesztett befejezés válik erőltetetté. Az utolsó kép szürrealista víziója az első világháborúról, a széthulló Monarchiáról — aláfestve némi operettmuzsikával — valójában G'omibrowicz drámai művének, az Operettnek szimbolikáját is idézi. Színpadra zenés darabként került Darvas Ferenc zenéjével, Szigeti Károly rendezésében. Az idei évad igazi színházi revelációja Spiró György új bemutatója a Katona József Színházban. Az imposztor valódi, vérbeli dráma, amelynek adekvát színpadi interpretációja különleges színházi élmény. A kritika egyhangúan úgy üdvözölte ezt a bemutatót, mint Spiró méltó és régóta várt színpadi diadalát, hiszen a rendkívül tehetséges fiatal írónak eddig nem volt szerencséje a színházakkal. Legjobb drámád kötetben maradtak, színpadra került művei pedig kevéssé sikerült alkotások. Eddigi legjelentősebb műve Az Ikszek című regény volt. Talán ez a siker, de még inkább a főhőst ihlető Major Tamás személye adta a dráma ötletét, amely a regény egyik apró epizódját, a vilnai kalandot dolgozza fel — nem regényadaptáció- ként, hanem öntörvényű drámai alkotásiként. A közös bennük az a spirói gondolat, hogy a színház maga az élet, és hogy a hatalom szorításában a művészetnek mindig elsőrendű megtartó-megőrző szerepe van. A színhely: Vilna, a cári Oroszország lengyel tartományában, az idő: az 1810-es éveik második fele, a napóleoni háborúkat követő Szentszöivetség kora. A periférikus vidéki kisváros harmadrendű színtársulatához érkezik vendégjátékra a híres varsói színész, Boguslawski, akit megelőz hire és legendája. Aki azonban megérkezik, az egy fáradt, kopott, jelentéktelen, szegény öregember, aki hatalmas összegű gázsijával több hónapos .lakbér-tartozását akarja egyenlíteni. Első felvonásbeli megérkezése érthetően csalódást kelt a társulat körében. Ilyen előzmények -után a második felvonás próba-jelenetében — Mailére Tartuffe-jét játsszák — létrejön a csoda: a Mester játszani és rendezni kezd. A Bo- guslawsfcit alakító Major Tamás — a dráma valódi modellje — kétségtelenül itt adja leginkább saját magát. Az immár legendás Major-próbák elevenednek meg a színen, lenyűgözve avatottat és avatatlant egyaránt. A színpadi játék titka, a szülész lelke, a színház csodája teremtődik meg a szemünk előtt — a művészet születésének lehetünk tanúi. Spiró azonban nem éri 'be ezzel. Az ő imposztara mindenkor a hatalom ellenzéke is, a színpadot szószékként és cirkuszi porondként egyaránt felhasználó művész. Mit tehet a művészet a hatalom szorításában, a színház a maga sajátos eszközeivel egy átmeneti korban? Bogusllawski, az öreg komédiás pokoli tervet sző: az előadáson, amelyet a cári gubernátor is megtekint, megváltoztatja a szervilis igazgató rendezői koncepcióját. Eszköze ehhez egy fialta! színész, Rybak, akit az előadás alatt elvitet a cári rendőrséggel. A Tartuffe záró jelenetéből hiányzó .rendőrtiszt helyett így a Mester zárja a darabot, kétértelmű monológot rögtönözve Sándor cár arcképe előtt. A botrány .teljes, Rybalkot összeverik és száműzik, a Mester pedig garabonciásként távozik, csak a legendáját hagyva maga után. A Katona József Színház előadása Zsámbéfci Gábor rendezésében a mester és a tanítványok ragyogó összhangját teremti meg — színpadi és művészeti értelemben egyaránt. Hiszen Major éppúgy példaképe az itt dolgozó rendező—színészgenerá- ciófcnak, mint amilyen tevékeny alakítója az új színház művészi arculatának. (A tudós nőket rendezőként ő jegyzi.) A lengyel színház nagy öregjének alakjában mindvégig önmagát adja, nem is annyira szerepépítkezése, mint inkább színpadi jelenléte teremti meg a figura igazi hitelét. Tanítványai — e remek együttes — méltó a mesterhez. Valamennyien képességeik legjavát adják a sikerhez: Sínké 181
