Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Takács Imre: Halottak sétaútja (vers)
Mert én most messzebb látok, lehetek a titok-sövényben izzó látnok, elkeseredett megsejtő, lényegben bizakodó — természetesből várva igazságot. __Elzsírosodott ártánok röfögnek csinált csöndben. C sinált csönd a háttérzenéje ennek a röfögésnek. Kitúrták bölcsőjükből már mind a fű-kontyokat, őket pedig hazarendelik a világ-vágóhídról, hogy az újra fölszáradt hassal, a hervadt vaszorával itt próbálgassák ismét a kanság emlőkét fölidézni, a halált elodázni, bár úgyse lehetnek soha világmárkák — csak a tócsák fényképezgetik őket a nyári dögmelegben. Elzsírosodott ártánok röfögnek csinált csöndben. A szűz süldők falkája robog a májusi nap fényverése alá, a zöld özönbe, aranysárga, koromfekete szőrcsillámmal — és kedves malacaikat egy kóbor kan tűzi föl, és gyökerezteti a méhlepényre ... Fényszórók világítják meg az ucca-táncház remeklőit, csodálkozóit és bámulóit és tanítványait és kedves tanulóit... Az ember életszerűsége úgy jött vissza ide — nem mint a por és penész a Kékszakállú herceg várába, de mint a búzavirág a kővel meggyötört, élő földbe!!! Örömünkben is sírhatunk, ha így valamit visszakapunk. A dob nem a kivégzések hangszere csupán, a dob itt megdobogtatja a lányszíveket, az asszony-szíveket, a terhes fiatal nők véráramait gyorsítja föl a dob-hang, és a fiúk magtermő testét indukálja; a hámot lemossa rólunk a kipirultsággal, izzadással. Mérgeztük magunkat egyfolytában — ezt te is tudod. A minap cigányzab-csokrokat téptem ki a földből, hogy az állandóbb füvet előnybe részesítsem ... Mért nem tudtuk kitépni magunkból is a mindig áhított belső rend ellenét... ? Buja testünk épségben maradt volna, füttyögethetnénk vőfénysíppal ebben a meleg förgetegben, kedves kedvükre lennénk, akiket mi neveltünk. Aki tőled, tőlem is tanult, jár délcegen, bár megpofozhatná a két halottat, akik árnyékkal, habár üdvözléssel idejöttünk a hegedűk, a sípok, a nagybőgő villamosságában két helyet elfoglalni. 6
