Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - BOZSOKI TANÁCSKOZÁS, 1983 - Illés Jenő: Mit tehet a mai magyar dráma a mai magyar színházért?

Ezzel tulajdoniképpen elértünk odáig, hogy most már megkísérelhessük a lehetséges válaszokat a címben feltett kérdésre.

Evidencia ugyanis, hogy a színházban rendezőnek, színésznek, nézőnek elemi érdeke, hogy az élő dráma jelen legyen az évadokon. Nemcsak mert ez így teszi teljessé a műsorrendet, nemcsak színt képvisel a magyar dráma, hanem tartalmat adhat a színház minden alkotójának, amivel kiteljesítheti életművét. Az íród gondolatnak, az eszmeképnek a színészi játék, a rendezői felismerés ad vivőerőt. Tehát nincs imás út, mint mint a közös sors vállalása, minden művészi, szerkezeti eszköz mozgósításával. Hiszen a drámaíró mindig a színház felderítője volt. Űj területek felfedezője. A birtokbavétel, a megőrzés, a megtartás gondja és öröme a színházé. Minden érdektelenség, távolságtartás nem a drámairodalmat, a színházat degradálja. Az író számára megadatott az a kétes és csalóka dicsőség, hogy fellebbezhet az utókorhoz, a jövőhöz. De a színház az élő dráma nélkül idegen nemcsak a világnak, önmagának is. Ha egy rendező, egy színész életéből kimarad az új kreálásának élménye és gyötrelme, az a művész sohasem lesz igazán otthon a színművészetben. Bölcs vendégkarmester módjára vezényelhet egy színészegyüttest, játszhat egy zenekariban, úgy valósítja meg, hogy elveszti önmagát. Tehát a színháznak, a színiház társadalmi magatartásának létfeltétele az élő dráma. A mi jelenünkről szóló dráma kiváltképpen. Akkor is, iha a történelemmel, akkor 4s, ha a jelen történéseivel fejezi ki önmagát. Itt újra csak visszatérünk az író szerepéhez. Illyés Gyula irta hajdan Párizsból a Kegyenc bemutatójára készülődve: „A színházi válságok legsúlyosabb ellentmondása, hogy az aranyozott vörösbársonyos nézőtéren bármennyi is a hozzáértő, lelkes habitüé, a művészi közvéleményből épp azok közvetlen véleménye hiányzik, akikhez a színdarabírók voltaképpen szólni akartak. Nem indul meg az a szellemi fogaskerék forgás, amely nélkül nincs általános, egész népre kiterjedő igazi művészi megújhodás.” Bízvást folytathatom azzal: társadalmi közéleti megújhodás sincs. Mert az író ma a magyar valóság drámáit fogalmazza meg, legjobb szándékaiban közügyeket emel közüggyé. Ezzel nemcsak önmagát erősíti, hanem lehetővé teszi azt, hogy a színház megteremthesse, kiformálhassa saját arcát.

Nagyon sok hamis legendával kell megbirkózni ahhoz, hogy ezt a felismerést általánosan elfogadottá tegyük.

Először ás: feloldani a kapcsolatok válságát. Elűzni a gyanakvást a partnerek közeléből és gyakorlatából.

Sok olyan téveszme munkál, ami a magyar drámának nem tért nyit, hanem inkább ajtót mutat. Ilyen rossz legenda például az, hogy csak olyan drámának van létjoga, amely a modem rendezői törekvésekhez alkalmas anyagot nyújthat. Jó, ha erre is alapot ad. Hiszen például a Kőműves Kelemen ezért lett olyan vonzó színpadi jelenség, vagy a Falanszter vagy a Macskajáték az úgynevezett rendezői színháznak a legjobb inspirálója volt. De a rendezői szánház eszménye nem abszolutizálható. A rendező akkor jut kulcsszerephez, ha a mondanivaló errefelé tereld. Ha erre kötelezi.

A másik ilyen 'hiedelem, hogy a mai téma nem dolgozható fel, intenzív drámai módon. Nagyon sokan hiszik, hogy azáltal, hogy az író nem kreálhat nagyobb konfliktusokat, mint amilyeneket megélt, nem növeszthet fel nagyabb formátumú drámai szituációt, mint amilyenben mozog, ezáltal nem is adhat szereplőinek igazi drámai dimenziót. Nem hiszek ebben, ha ez lenne az egyetlen lehetőség, akikor az önmagáiba zárkózott sáját szemléletének foglyává vált író könnyen bagatell magánügyekbe szakadhatna. Ez pedig általános érdektelenségbe fulladhat. Az érdektelenség pedig a színház halála. Hiszen közéleti szerepe attól lesz, ha nagy kérdéseket tesz fel. S ebben nem jelenthetnek dogmát, megkötöző erőt a drámai szerkezetek sem. A technika megújítható éppen a mondanivaló erejével. Gondoljunk csak arra, Csurka István nagyon gyakran úgynevezett hagyományos életképet, bohózatot írt, de a műfaji meghatározás nem minősíti, legfeljebb színesíti mondanivalóit, mert a mondanivaló iránya, mélysége aktivizálja, megemeli a konvencionális drámastíilu- sokat is.

Í55