Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - BOZSOKI TANÁCSKOZÁS, 1983 - Illés Jenő: Mit tehet a mai magyar dráma a mai magyar színházért?

4

dése az, „Hogyan játsszunk Brokik után?” Nem a mit és hogyan, tehát a tartalmi és eszmei közelítés, nem a társadalmi Héttel kapcsolatos problémák átélése és a színházi formakultúra ilyen alapról való megközelítése került a középpontba, hanem az a produkciócentrikus szemlélet, mely az ideológiai igényeket nem érzékeli, vagy egyszerűen félretolja, esetleg szemet huny az ilyen „szegényszagú” gondok felett.

Mindeközben elkezdődött és zajlott a színházi világ átformálódása és önátrendeződése. Szinte természetes, hogy ilyenkor a kísérletezésre, a horizontnyitásra, a kitekintésre, az írói szövetségék megkeresésére kevesebb energia jut és talán az írói mondanivalók sem mindig fejezték ki azokat a szemléleteket, amelyeket klalsz- szikusok megjelentetésével, esetleg áthangszerelésével, netán újrafogalmazásával egyszerűbben előhívhatók.

De számtalan más ok, egyes dramaturgiai műhelyek gyenge működése, értékorientációs zavarok, anyagi és erkölcsi élismerés hiánya lassan odavezetett, ha jelen volt is egyes műhelyekben (Pécsett, a Vígszínházban, stíb.), hovatovább a létezését kellett bizonyítania, a levegőért kellett küzdenie, a magyar drámának mint Bereményi Géza hősének, a Légköbméter tkískatonájának.

E gondolatsorban idáig jutva meg kell állni egy pillanatra, hogy feltehessüik mi is a kérdést, hogy is van ez? Mi történt tulajdonképpen? A szemünk láttára, Olykor a tartózkodásunk vagy cinkosságunk, némaságunk ás hozzájárult tán 'ahhoz, hogy egyre sokasodtak a problémák a színiházi 'életben. Nem néztük ezt soha közönnyel, érdektelenségbe, semlegességbe burkolózva. Talán soha ennyi tanácskozás nem zajlott le ebben a témakörben, lapok hasábjain, gondoljunk csak a Kritika, az Élet és Irodalom vitáira, tanácskozások iKecskeméttől Bozsökig mindenütt. A viták nyomán mégis egyre mélyült a szakadék írók és rendezők között, a remélt, óhajtott együttgondolkodás nemcsak késett, hanem teljesen elérhetetlennek látszott.

A helyzet mostanra — úgy látszik — megérett arra, hogy komolyan végiggondolásra késztessen minden érdekeltet. Nemcsak azért, mert e csaták utáni tájkép rendkívül sok gondot, az egész művészeti közéletet érintő problémát tár elénk. Pa- rancsolóan előírja a közös felelősségben történő gondolkodást, a megoldások közös keresését is.

E csatározásoknak nagyon sok a sérült, eltűntnek nyilvánított szereplője. Írók és rendezők között egyaránt. Hiányzik sok olyan író, aki nemcsak elmulasztott lehetőségként, meg nem írt műveikben, de íróasztalában heverő művekben is ott őrzi e közelharcok rossz emlékét. Vészi (Endre, Hubay Miklós, Spixó György több műve nem jutott el a bemutatóig — s a színpadtól messze futott sok olyan író, aki pedig nemcsak ígéretes drámaszerzőként, hanem jelentős művekkel bizonyította : a színpadi fényektől nem törpülnek, sápadnak el azok a mondanivalók, amelyeket sajátos kompozícióba rendeztek. Galgóczi Erzsébet, Somogyi Tóth Sándor, Erdélyi Sándor, Baflfai Sarolta, Bárdos Pál, P. Horváth László, Mándy Iván, Kertész Ákos, Száraz György neve eltűnt a színházi életből, s ez nem csupán hiányukra figyeltet, hanem arra is, hogy nincs szerves, állandó folyamat, mely éppen a mozgás, a műhelymunka állandóságával nyitna utat a fiatalabb drámaíró nemzedékek számára. Tévedés ne essék, nem csupán a nevek hiányát fájlalom, sokkal inkább az írói sorsok kiosartbulása miatt fáj a fejem. Ami imég ennél is (lényegesebb, a mondanivalók elvesztését tartam megbocsáthatatlannak. Mert azzal, hogy Fejest vagy Raffiait nem sikerült a színpadnak megtartania, stílusök, színek színészek tűntek el, rendezők pályaíve módosult, esetleg megtört. A kontinuitás hiánya taszította, szorította légüres térbe és marginális helyzetbe a fiatal drámaírókat. Nem lehet csodálkozni azon, hogy róluk szólva megszülethetett a hiánydramaturgia tetszetős teóriája. Nem állíthatjuk, hogy a cselekvő hős hiánya, a társadalmi, közéleti csatáktól való távolságtartás, a közösségi tudat nélküli létezés, a cselekvéshiányból származó cselekvésképtelenség teszi eleve egysíkúvá ezeket a drámákat. De az bizonyos, hogy a drámaiság lényeges hatáselemeitől fosztja meg a műveket ez a fajita dramaturgia. Súlytalanná válhat ilyimódon mindaz, ami a színpadon történik. Esetleg bagatell magánüggyé.

1&3