Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - Cukor György: Ez itt a régi völgy, Vég-szükség (versek)

Vég-szükség

. .Szilágyi Domokos kihűlt jégcsap-szivvel, de merev szemének útkereső homályosultsdgdval feküdt a domboldalban: a csillagokat nézte.”

Szakolczay Lajos

Végszükség,

delíriumban suttogott szó,

hozzá mérve túl hatalmas a testünk.

Jó volna fény folttá válni csak, ingerült fényhártyává a szemekben.

Mint aki röptéért a sárból amputálta ki magát, s levágott lábai helyén ormótlan vascsöveket visel,

mert leszállópályája csak betonkarám lehet.

És idetámolyog,

amikor a záróra a legszomorúbb: üres kifutók,

üregükben rohadozó rágcsálók, a kotorékok elviselhetetlen emberszaga, egy lendületes kor szürke, vastüskés falai: a kétlábú tollatlan állatok teljes ön-blokádja.

Ellene? Vele?

Ki bír el ekkora borzalmat, ekkora nyugalmat.

Hogy vigasztalódjunk, kibontja profán csomagját, a zsebkendőbe ragadt cukrot. Zavartan ácsorog az állathortyogásban, tömör kimerültségben, de nem közelít hozzá senki, senki.

Halálra fáradt és nem érhet haza.

Fekszik, s hogy a sötétség ne szimatoljon arcába, égve hagyja a csillagokat.

Teste itt marad,

mert hatalmas ahhoz a végszükséghez, amit mindenki csak magával tömhet be.

148