Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

falábú doktor, hogyan szökött meg a Mahosika? Húsz fogoly válaszolt levélben, s a legendáik yakotája mögül előbújt a történelem.

Előre kell bocsátanom, Tekintetes Uram, mórt kerülhetett valaki büntető- századba munkaszolgálatosnak a háború alatt? Leginkább zsidó vére által. De a Sághegyen nem volt egyetlen zsidó sem, mindannyian az országot háborúba Ugrató rendszer ellenségei. 1944 júniusában azonnali paranccsal vonultatták be őket. „Nem kell rólunk elszámolni, mert mi a nemzet szégyenei vagyunk, 'hazátlan bitangok. Aki ellenszegül, vagy szökni próbál, azt lelövetjük — mondta a tiszt”. — olvasom egyik levélben. Kétszáz embert zsúfoltak a Bagolyvár 230 négyzetméteres területére, emeletes vaságyaikon aludtak, szalmazsákon, pokróc alatt. Ötvennyolc keretlegény vigyázott rájuk és altisztek, tisztek. Naponta egy embernek tíz csille követ kellett kibányászni és eltolni a rakodóra, fél kilométerre. „Kézzel raktuk a köveket, az ujjúnkról lekopott a bőr.” Hetente háromszor szárított káposzta, borsó, rohadt krumpli hús nélkül. — hogyan bírhatták volna azt a nehéz munkát? És még orvos se volt. Hadd idézzem Uraságodnak egy Szécsi János nevezetű kertész levelét, aki rabként foglalkózásában maradhatott! Idézem, mert az embertelen fcömyülállásiban olyan emberség szól belőle, amit megír, könnyezni való, s igazabb, mint a veszékelés, mely épp úgy fakadhat szívből, de játszásiból is.

„Valóságos szanatórium, kórház volt a kertészet, mert a bányában megsebesült, vagy kimerült elvtársakiat szintén oda osztották be. Noha ott is szuro- nyos keretlegények felügyelete alatt folyt a munka. (Valószínűleg ők is örültek, hogy a bánya helyett 'Ott lehették.) Nemcsak rózsákat, különböző gyümölcsfákat és egyebeket termeltem, hanem a gyógynövények teljes ismeretének birtokában, beteg ‘embereket gyógyítottam, gondoztam. A bányától négy kilométeres körzetben, fegyveres őr kísérete mellett 1—2 maródi elvtárssal szabad mozgásom volt gyógynövények gyűjtésére. Számtalan esetben nyújtottam enyhítést, sőt gyógyulást is gyomorfájdalom, hasmenés, rühesség, ekcéma satöbbi ellen. A kívülállónak ez akkor Válik érthetővé, (ha, tekintetbe veszi, hogy teljes orvos hiányában voltunk. Tudomásom szerint csak egy esetiben volt orvos a táborban. Ha jött volna, én nem kényszerülök a természetes gyógymód tehetségem szerinti alkalmazásához. Tehát a gyógyítást orvos tudomása nélkül alkalmaztam ..-. Kit a sági temetőben hántolták el, nevét elf elejtettem, de a sírhant- ját terméskőből én raktam ki, és a 410-es sorszám névvel kőibe van vésve... A temetés tavasszal lehetett, mert a koszorút sötétvörös pünfeösdirózsáfoól én kötöttem. Sőt a gyászmenet tagjainak is egy-egy pünkösdit adtam a kezükbe.”

Vdsnovsziky Antal kiegészíti: „Engedélyezték, hogy a dalárdánk a temetésen énekeljen. Az igazgatóság ((bánya) kertjéből virágcsokrot vittünk, de a csupa piros virág mellé még más színű virágokat is kellett tenni. (Csak így engedélyezték.)”

— A sírt hiába kerestük — mondta Zongor Ferenc.

A helybeli bányászoíkkal nem volt szabad beszélniük. Minden vasárnap misére parancsolták őket. Megannyi hitetlent, hiszen a szabadelvűségből istentelen mávolftük ‘egyszerűen következhetett. Ezért megiértem az alsósági plébánost valamellyest: „Tiszta búzába keveredett a konkoly. Itt vannak közöttünk.” De mégis elítélem, mert a kipnádikálással megszégyenítette őket, s természetesnek tartotta büntetésüket. Inkább a celli protestáns papot fogadom magamba, aki így szólt előttük: „Eljön majd az az idő, mikor miniden ember szabad lesz a földön, és minden szenvedésnek vége lesz.” Világító an beszélt, úgy jött a bíztatás, minit a hajnali kakasszó. Mert már közeledett a 4HCLes különleges büntetőszá110