Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)

az erre adandó engedelemért. Fábiánnak most nem írok, mert levelem őtet úgy sem találná-meg; s barátom Uram őtet ezen szerencsétlenségről szóval fogja tudósíthatni. — ...

hű barátja Stettner György

U. I. Pápáról nem régiben két nekem szólió levelek küldettek Tretterhez, kérem tessék őket kiváltani köpönyegje 'barátomnak csaknem elégett; de még is nem esett semmi baja is, s a hideg szélbe ruhátlanul kifutott szegény testvéremet bizonyos betegségtől ótta-meg.

Ismerte-e a Tekintetes Ür Stettner Györgyöt? Egyik levélében őt emliti-e? Én még azt is elképzelem, hogy Dukai Takáts Judit fiatalabb pajtása volt, bár az öt év gyerekkorban nagy különbség, ha a lány az idősebb. 1832-ben tagja lett a Tudós Társaságnak. Kellett ismernie. Én mondjam Uraságodnak, hogy Toldy (Schédel) Ferenccel együtt adta ki a magyar költészet német nyelvű kézikönyvét? Meg hogy kiváló jogtudós és Kazinczy, Fáy András, Kisfaludy Károly, Vörösmarty barátjaként ismeretes az utókor előtt?

Én Nagysámonyin a napokban átutaztam, de meg nem álltam.

Ami Uraságodnak a messze sötétedő Ság teteje volt valamikor, az most körülöttem a napfényes valóság. Ülök a mélyút magas párkányán, karós szőlőskert előtt. Régi bölcs papunk újra megkérdezhetné, miről gondolkodom olyan elmerülve, nem tudom, csak ülök és nézek, mint Gyürüsy Dezső pincéje előtt a Szent Kalagyon szobra. Talán esőért imádkozom, mondanám az öreg esperesnek. Jól teszed fiam! Magamra maradva én sem tartózkodom sokáig. Lefelé a kérges akácfa-ík or láttál biztosítom járásomat. Meglátogatom Sebestyén Sanyi bácsit, a Kalagyomt. Téli combnyaktörése miatt most is két 'bottal jár, de nem bírja ki otthon. Már megint egy hét óta itt a hegyen. Edit fényképezi: szőlője ösvényén botjaira támaszkodik, melléje kér, nézünk magunk élé, aztán egymáshoz fordulva beszélgetünk, megindulunk cserepes, esőcsatamás pincécskéje felé; a kilincshez hajlik, jobboldali botját ujjára akasztva nyitja Iki; én a háta mögött belenézek a permetleves vashordóba, melyben keverő husáng, szélén deszka vödörnek és tejesfazéknak. Sanyi bácsit kilencven kilóra hizlalta a tehetetlenség, de inkább erős, mint kövér, feszül rajta a fakó zubbony, svájci sapkája úgy áll, mint régen, isten tudja, mióta alakult ki a formája. Pincéjében kirakta élmunkás díszoklevelét a faivédő mellé. „Gyere velem akáclombos falumba” — olvasom a falvédőn az újrahívást, és vár a hímzett autó az akáclombos utcán, még a rendszáma is jól látható: C—1367. Ha veszélyesen vezetné a szívrabló ficsúr, a divatlap 'csillaga, a rendőrök tf öli ríhat nák. A. falon még egy alpesi piakát: Steiermark. Sanyi bácsi a falvédő hatására énekelni kezdi az akácos nótát. „Csillés vótam a kőbányánál! Gyünnek az osztrák sógorok borér. Itt hatták ezt a pia- gátot.” A falvédőn búcsúzik az autóba lépő fiútól a lány. Az 'osztrák plakáton várkastély. Mennyi minden összekeveredik ebben a pinoeszobában meg az öregben! Kiülünk a vashordó mellé beszélgetni. A pár évvel fiatalabb feleség, ez a tarka kötényruhás asszony a tejesfazékikai meri teli a vödröt. Sanyi bácsi, amikor mélyet szív a cigarettából, -egyenes tartást vesz föl, botjával piszkálja a földet, rátám-aszkodva néz rám, előrehájiik, visszaegyenesíül. Én meg fölírom, előrebukva látszik kopáradó fejtetőm, amikor hallgatom, fél államat elfödöm kezemmel, fölemelt koponyám miatt fiatalabbnak tetszhetem. Nem marad ki a képsorból röpke mosolyom, sandikálásom, toliamra irányzott figyelmem, s ke107