Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Dercsényi Dezső: Műemlékvédelmünk megújhodása
A leglényegesebb esemény — legalábbis most utólag visszapillantva, számumra úgy tűrniik, — az új olasz műemléki törvény megszületése volt 1939. június 1-én. Az olasz műemlékvédelmet természetesen igyekeztem megismerni, mind szervezeti, mind módszerét tekintve. Hallottam az új törvényiről, a szervezeti megújításról, de a legfrissebb európai műemléki törvényt már csak idehaza fordítottam le. Ezzel egy messzire gyűrűdző folyamat kezdődött el, mely a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1949-ii 13. törvényerejű rendeletébe torlkottlot, így a következő fejezetiben van az igazi helye. Itt csak aranyit, hogy a műemlékvédelemről szóló olasz rendelkezés időtálló törvényinek bizonyult, még 1975-ben is érvényben volt, noha az új olasz állam törvényhozása érthetően igyekezett Corpus Jurisaból is mindent eltüntetni, ami a fasizmusra emlékeztetett. Mindent összevetve, ha visszatérek ezekre a római hónapokra, azt kell mondanom, nemcsak a város, az élet is tetszett itt. Tisztában voltam azzal, hogy rendőr- államban élünk — de abban éltünk odahaza is. A háborús készülődéseknek nem éreztük jelét, az abassZin hadjárat miatt elrendelt blokádnak sem, az espresso olyan kitűnő volt, mint régen, az élet viszonylag olcsó. Bennünket sem zaklattak, mint általában a külföldieket, akik akkor még becsiben álltak, a magyarok különösképpen. Sőt, az olasz politikának korábban voltak Anschluss, tehát a nagynémet törekvések ellenes tendenciái, olyanok is, melyeikből arra lehetett következtetni, a Duee nem akarja a háborút. A zsidóság — igaz, itt törpe kisebbség volt — háborítatlanul élt, máikor már Budapesten a II. zsidótörvényt készítették. Ha ilyen nyugodtnak véltem a helyzetet, honnan tudtam, hogy diktatúrában, rendőrállamiban élünk? Egy apró eset, noha éveikkel ezelőtt történt — ezért mégis jellemző volt — felvilágosított erről. Az esztergomi várkápolna helyreállításának pénzügyi tervében szerepelt egy tanulmányút is, melyen hárman: Gerathon István, L/ux Géza s jómagam vettünk részt. Célja az egykorú olasz anyag megismerése volt. Az út során tanulmányoztuk a felső-olasz romáraikat, a Velence környéki építészetet és szobrásza tot (Aquileia, Pompása), majd Raveranából még Anconálba is elutaztunk. Visszafelé jövet Bologna volt a cél, amikoron Riminiben lemaradtam a vonatról. Pontosabban megvásároltam társaimnak az üdítő italokat, felugrottam a vonatra s kétségbeesetten tapasztaltam, hogy a kocsi, ahol barátaim ülnek, nincs sehol. Bár a vonat Bolognába tartott, magával vitt a végén egy prágai kocsit, melyet a röividefofo ravemnad útra irányítottak. Reikkenő hőségben utaztunk, így zakóm sem volt rajtom, természetesen útlevelem, pénzem sem. Hiába kértem a kalauzt, táviratozzon a vonat után, arra nem volt mód. Egy kis termetű olasz az után kezdett érdeklődni, kii állította ki az útlevelemet? Mint váci lakosét Pest—Pilis—Solt—Kiskun vármegye alispánja, de ezt nem mondtam, mert nem is tudtom volna megmondani. A kalauz azonban figyelmeztetett, beszéljek a kás emberrel udvariasan, mert ő a Publica Sáouinezza képviselője. Elmagyaráztam a helyzetet, mire megkérdezte, hol szőkítünk Bolognában megszállni. Majd adott mellém egy embert — nyilván egyik társát —, hogy az majd elvisz Bolognába, s biztatott, legyek nyugodt, társaim is oda fognak jönni. Nem mondhatom, hogy tárt karóikkal fogadtak a hotelben, hogyan fogadhattak volna valakit, akiit a titkos rendőrség hozott be. Érthető tehát, hogy hamarosan kiikutyagoltem az állomásra, megkérdezni a forgalmi irodát, mii a helyzet. A Huges- gépen rögtön jött a válasz: Rawennálban a kocsit üresen találták. — Miért gondolta, hogy barátai ide jönnek — kérdezte a forgalmista. — Ezzel biztatott a Publica sicurezza embere. — Akkor maradjon nyugton, ide is fognak jönni — mondatta és a telefonon most már a ravenraaá Publica sicurezza irodáját kérdezte meg. — A két cseh (mert prágai kocsiban utaztunk) csomagokkal, útlevéllel ilyen számú vonaton utazik Bolognába, ahová ekkor és ekkor érkeznek — jött a válasz. 1304
