Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló V.)
csak reménykedj: apám anyja száz éves lesz tavasszal. Csak reménykedj: de nehogy holnap sárga koponyáddal játszadozzam az esőiben. Ami a magyar hermetikusokat illeti, érdekes módon ők valamiképpen „álhermetikusok”. Érződik bennük az erőfeszítés az egyirányúságra, valamilyen furcsa, már-már görcsös, félelem az eklektikától. Itt a szerelmet, ott a politikát, emitt a természetbelit, amott a „közvetettet”, a kulturálisát zárja ki a mokány, néha dühödt eltökéltség. * Ki az elsőrendű költő? Ismertem egy folyóiratszerkesztőt, aki gyakorlatiasan oldotta meg ezt a kérdést. „Akinek a legtöbb epigonja van, az a legelső költő” — állította. Szépséghibája a dolognak, hogy számos elsőrendű, semmiféle „osztályba” mint áramlatba be nem sorolható költőt ismerünk, akinek nem voltak epigonjai; akik nem csináltak iskolát. Például Dante. Például József Attila. * Az igazi költő néha ott jelenik meg, ahol éppen nem várják. Mindenütt elképzelhetőnek tartják, csak éppen ott nem, ahonnan előtör. Ez a „lehetetlenség”, ez a „mi jó jöhet Názárétből?” mint rágalom, a költők szempontjából nézve. Olyasmi, ami ellen érdemes lázadniuk, amit, zendülve ellene, a javukra fordíthatnak. A bebizonyítása annak, hogy az ő leszólt helyük — Názáretjük — éppen az a hely, ahonnan az egész hullámzást és „nyüzsgést”, csoportok, csapatok, népek és hordák, áldozatok és áldozárok, gyönyörű vadak és gyönyörű csiszoltak mozgásait leginkább meg lehet látni. Ahol, ahonnan hallható minden. Ahol összegződnek a hangok, legyenek akár hahoták, akár nyöszörgések. Minden nép megteremti a maga temperamentumához szükséges protestáló formákat, legalábbis úgy látszik. Az olaszországi sűrű sztrájkok és tüntetések tönkretettek volna bármely országot ezen a kontinensen. Az olaszok bírták és bírják. Azt nem bírnák, ha megtiltanák nekik. Akinek jó híre van az irodalmi életben, abba a legtöbb irodalmár belelátja a jót, akkor is, ha nincs benne. Nekik, a »készre menőknek« — a nevekkel gazdálkodóknak, ilyenkor végzetesen ilyeneknek — elég a jó hír fedezete is. Nem tartják fontosnak, hogy utánanézzenek, miként alakul ki a „jó hír”. így aztán sohse tudják meg: nem egyszer — eléggé gyakran — a kiemelkedők azzal jutalmazzák a nekik jó szolgálatokat tevő, de amúgy semmi különösebben ki nem tűnő „alkotótársakat”, hogy jó hírüket költik, és amilyen állhatatos volt a szolgálattevő a maga hűségében, maguk is olyan viszonthűséggel, állhatatossággal. Ez nem volna baj — az időben úgy is elrendeződnek a dolgok, az aránytalanságokat kiigazítják az évtizedek —, ha nem járna együtt egy másik 1283
