Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Csiki László: Hamueső (novella)
tudtam életről-h aláírói, már csak azért is, mert fütyültem rá. Csak talán még nem tudtam, mire. Nem ébredtem arra éjszakánként, hogy meghalok és nem izzadtam. Erre kellett nekem ez a nő? Aki egy pillanat múlva úgy jelent meg az emeleti csigalépcső legtetején, hogy itt lent mindenki elhallgatott, bár a legszívesebben sóhajtott volna. Meztelen volt. Ennél szebb és teljesebb meztelenséget senki nem látott a földön, még én sem, ha éjszakai holdvilágnál kitakartam őt. Nincs rá más szó: átszel- lemülten volt meztelen. „Takarózz be, mert meghalsz”, üvöltöttem néki, s nem tudom, miért. De ahhoz volt köze egyedül: a halálhoz. Mintha attól szabadult volna, vagy azzal élne együtt. Soha nem láttam ilyen közelről, és ijesztően ismerős volt. „Kimostam a ruháimat”, mondta, „mitől vagy úgy megijedve?” A pincér halkan, hosszút füttyentett, de csak késve, most. Én azt hittem, látom a tébolyt. És nem az volt. Ezt meg kell magyaráznom valamiképpen, bár nincs nevetségesebb és hiábavalóbb, mint egy nő meztelenségét elmagyarázni. De az én feleségem, ha nem is abban a pillanatban, de akkortájt boldog volt (lett): senki nem számított neki. Fent a szobáiban már sírt, s ezt mesélte. Ruhái azon sárosán hevertek az asztalon, „Egy órán át készültem ró”, mondta, „és nem hittem, hogy meg merem tenni. Nem hittem, hogy merek boldog lenni egyszer. És milyen megalázó .. .” „Csak hárman láttunk”, nyugtattam, s azt mondta rá: „Mindegy. Miért kell a boldogságnak teste legyen? Miért van a szerelem? És miért halunk meg?” Gyászolt. Boldog volt. Sírt. De csak ő egyedül. Nem is láttam, azóta sem, teljesebb magányt, mint egy síró mezítelen asszonyt. Ügy szép és halálos. Ma is úgy képzelem, amikor már csak álmomban látom őt. Van, lehet az életben egy pillanat, a megvilágosodásé talán, mely fölénk lendíti minden ízében ismert társunkat is, úgy, hogy kisiklik simogató vagy ütő kezeink közül. Láttádé valaki, amint a föld megreped az aszályban? Csak a repedést. Ilyen hasadások száguldhatnak végig valamely életen, s ezeken át csupán egyetlen ember nézhet be a mélybe, és rajta kívül senki más. Ha a megvilágosodásról van szó, a téboly lehet közös, de a boldogság egy-emberi. Azon a repedésen ki-ki valaki a magasba hullhat. Talán így igaz, s ha nem is igaz: pontos. Hazatértünk, megfőzte az ebédet, az ismert mozdulatokkal, ismert ízeket, üde volt és beszédes. Tisztára mosdottunk, nyárra öltöztünk, trikóba, könnyű nadrágba. Pontosan mozgott, nyugodtan és ismerősen. Az enyém volt. Azóta várom, hogy meghaljon valaki, akit nagyon szeretek, s az esése ütötte résen át lássak valamit. Szörnyű várakozás, és szörnyű, hogy várok egyáltalán, s így lesem — szeretve — a szeretteimet. Öt is. Utol kell érnem őt — de nélküle talán ezt sem lehet. 1279
