Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Ratkó József: Segítsd a királyt! (dráma)
Küldj Vászolyért, uraim. Az égiék azt üzenik, királyunk ő legyen. ISTVÁN Jól van, atyácska, maijid meígfontoloim. Eredj haza, s őrizzen meg az ég, kerüljön el a halál! ÖREG Köszönöm, (el) (Gizella kijön a kápolnából, Istvánhoz lép) GIZELÍLA Mára hirdettél ítélőnaipot. Felejtsd a gyászt, István. Vár a nép. ISTVÁN Nincs más emlékem, halott fiam arca. El nem felejtem senki ikénye-kiedviért. Szívemben őrzöm ma és mindörökké. Menjetek innen, hagyjatok magamra. A bűnösök várjanak holnapig. Ültessetek le néhány ökröt, — egyenek. Én itt maradok — hagyjatok magamra! (mindenki el, István belép a kápolnába) 4. jelenet (Szín: mint előbb. Az öreg belopakszik a színre, s hallgatja István kihallatszó imáját). ISTVÁN Mert látja Isten az egész időt, jövőt, múltat, jelent egyszerire lát, lát téged is — halálod éLtönölte, szemében élsz ezredévekig. Űj életed nincs, élsz, ahogy ívelünk, összevegyüli sírásod, mosolyod, kisbaba-moccanásod, férfi-lépted. És néha látlak, mert ö engedi. Élet és halál Ura, Istene, hálát adok, hogy Imrét nékem adtad, és örömömre megtartottad eddig. A Te irgalmad ajándéka volt, s most visszavetted végzésed szerint. Öt szerettem minden ember közül leghívebben, s magadhoz vetted őt. Adj neki boldog nyugalmat, Uram. Emelj magadhoz, bűnöst, engem is, vagy világosíts meg szándékod felől. Kisemmizitél, mert úgy tetszett neked. Magvaim szaikadván mégse panaszkodom, csalk azt áruid el: műveddel mi lesz? Király pélkü'l a nép elözvegyül, elvadul Tőled, árva s nyughatatlan lészen újra világ végezetig, más nép cselédje lészen, ha nem segítsz. Keríts körül irgalmad köntösével, Uram, és ne veszíts el minket! Ámen. 5. jelenet (Szín: mint előbb. István kilép a kápolnából, leül a kápolna előtti kőpadra az öreg mellé). ÖREG Hallgattalak, 'király. Vigasztalódj. Elboldogul fiad az églek közt. Teli tegzét, íját itt a közelben elástam, Imre könnyen megleli. Nem fértem hozzá többi holmijához; ágyas-íházáha vitte a királyné s ott dédelgeti... Ahogy papjaid szavából kivettem, ők is tudják, hogy van másik világ. Ha van, miért nem Viheti magával minden szükséges holmiját a holt? öreg vagyok és mégsem értem ezt. Emlékszel, István. Atyád, Géza úr, hét esztendőcske gyermek ha lehettél, melléd parancsolt. Illanó vadat lestünk, nádszádon billegő poszátát; erdői Mink együtt, fölmondtáim neked minden fű titkát, föld, víz, rendjeit s az ég megannyi rejtező jelét. Rég volt. Azt hittem akkor téveteg, rád bízhatom a legfőbb titkot is. Másképp gondolta Géza úr, papok kezére adott, ríhattál utánam. — Hogy Imre nőtt, reméltem, úgy teszel, ahogy apád tőn egykor — legalább kicsi időre mellém rendeled. Fogadtál hozzá szigorú papot, száraz oncájú és mosolytalant. Tudtad pedig, hogy aki szüntelen égre függeszti arcát, mint a vak, orra buktatja bármely kis göröngy. ISTVÁN Az a vadkan — Isten göröngye volt. ÖREG Nem gondolom, István. Az égiek ily halmari és nemtelen halált csak bűnösökre mérnek. Az a vadkan életét védte, más parancsa nem volt. ISTVÁN Ama halálnap óta csak didergek, imádkozni is rettegek, atyácska. Szavaim elől dugdosoim az Istent, 1220
