Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Kovács István: Dragoslav Mihajlovič: Petrija koszorúja, Ota Dub: Orvosprofesszorok, Grigore Zanc: Zuhanás
Dragoslav Mihajlovic: Petrija koszorúja „Ekkor aztán odaültem mellé, s egy darabka ronggyal kitörülgettem a szeméből a csipát és szelíden simogattam a fejét. Az utóbbi időben nagyon csipás volt szegénynek a szeme, szinte nem látott a sok váladéktól: ezenkívül pedig valami csípősen keserű bűz is áradt belőle. Úgyhogy végül már a közelébe se lehetett menni. Marad jb ékén meg, amíg én simogattam, ott hűrgött a kezem alatt, mintha csak azt akarná mondani, hogy milyen nehéz így élni, s hogy a fájdalmakat már nem bírja elviselni. És megköszönte, hogy enyhítem a fájdalmait” — vallja Petrija rákos kutyájának végvonaglásáról. Ugyanolyan fájdalommal, mint amikor gyermekeinek, férjének elvesztését beszéld el. De az ő lelkének ki enyhítette a fájdalmát? Nem más-e a hűséges állattal való utolsó foglalatoskodás, mlint sajátos pszichikai védőszérum közelesen bekövetkező újabb csapás ellen. Amikor majd azt mondhatják róla: se kutyája, se macskája. Nincs megalázóbb az emberi kiszolgáltatottságnál. S az ember mégis, mintha kiszolgáltatottságra született volna. Függetlenül századunk haláltálboraitól és or- szágnyi katonatemetőitől. Dragoslav Mihajlovic egy asszonyt választott nyolc évvel ezelőtt megjelent regénye főhőséül. Egy halálnak kiszolgáltatott asszonyt... Egy halálra szánt asszonyt, aki élete folyását egyes szám első személyben meséli el. (Az író így főhősét saját bordáiból metszd ki, mint Mészöly Miklós a maga „pontos történeteinek” utazó asszonyát.) Árrva Bethlen Kata életerejét konok esendőségét, megrendítő természetességét sugallják a dél-szerbiai parasztasszony vallomásai. Pedig az erdélyi nemesasszony XVIII. százada óta mennyit változott, bonyolódott a világ! Vagy a koporsók mellől, a halál árnyékából nézve (mégse. . .? Petrija részese mindannak, ami az elmúlt évtizedek — az átmeneti kor — során az emibert érte. Jónak és rossznak egyaránt. De aki mindkét gyermekét eltemette, szerelmét és férjét elveszítette, annak jóval több jutott a rosszból. Petrija egy bányásztelepüléssé fejlődött falu polgára. A hirtelen nekiiramodó majd lerobbanó városiasodó telep és a sorvadásra ítélt falu kiüresedő „kogel-mogel” világában él. Többszörösen légüres tériben. A szociológiailag ismert okok miatt, de azért is, miért férjéhez nem fűzi szerelem, és anyósa halálosan gyűlöli (Attól se riad vissza, hogy fia „visszaszerzéséért” aljas módon meg nem mérgezze. Kosana, a va- jákos román asszony gyógyítja meg.) Petrája még a saját portáján se érez biztos talajt a lába alatt. Mintha a lélek és a föld mélyén beömlő tárnák rabajlása az ő idegpályáin ihullámzana föl az égig — (vagy legalábbis a csilléket lebegtető acélsodronyokig.) Mert Petrija hinni is csak „kewerékmódon”, istenesen-bábonásan tud. Végül a még szerveződő városi-falusi közösség is felszámolódik. A nem is olyan régen feltárt bányákat, mivel nem gazdaságosak, lassanként bezárják. Ügy sorvadnak el, mint a balesetet szenvedett hitves, Misa lába, majd hosszú évek során maga a szerencsétlenül járt férfi. Petrija őszintén megsiratja nemegyszer durva, de alapjában véve jó természetű urát. Vagy benne is, mint a kutyájában, magát siratná, aki végiképp egyedül marad? Emlékeinek töviskos zónájával... Az új szerb realizmus képviselőjének, Dragoslav Mdhiajlovicnak ez a könyve is a szerző kivételes tehetségét bizonyítja. De azt is, hogy a regénynél rövidetoib lélegzetű írások mestere. A Petrija koszorújanak is vannak megrendífően szép részei. De ez a könyv aligha közelíti meg Mihajlovic Mikor virágzik a tök című nagy sikerű, több nyelvre lefordított kisregényének nyers, pszichikai hitelét, nyelvi erejét, színvonalát. Az egykori (box) Bajnok, Ljuibo Steretowic sorsa nagyobb részvétre késztet bennünket, mint Petrijáé. Steretovictyal azonosulni tudunk, Petrijával csak együttérezni — időnként (Európa, 1982). 1213
