Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Ivan Štrpka: Saját fejem: dörömbölés az ajtón (Varga Imre fordítása)
Az útkereszteződéseken az irányt. Madárijesztő volt a mákföldeken. Levelekre bízta magát. Lencsevégre kapta a szadistát. Grimaszokat vágott a gyalog- átkelőn. Egyetemen adott elő. Megtalálta a gégék nyitját. Kijelölte az útvonalakat. Magányosan vándorolt rajtuk. És vándorolt. A szóban. Szaladt. Futott ... „Már nem bírom tüdővel,” mondja Tristan. „Megzörgetem az ajtót. Színész vagyok. Álarcot cserélek.” S valóban. Csetlett-botlott köztük. Ült az asztal alatt. Ott játszott a legszívesebben. S valóban. Száltót vetett. Megtámasztotta. Lábával az aszalt. Térdével a fejét. Pislantott. Leereszkedett. Fecsegett. A papagájnak van igaza — az álarcok különfélék, de a grimasz mindig ugyanaz. S valóban. Közvetített. Feljajdulásokat. Dühkitöréseket. Híreket. A szó nem szállt. De elszállt. Suhogott a levegőben. Eltűnt. Nyoma veszett. Visszafordult. Megtért. Mint a bumeráng. Süvítve. Dohosán. Sértetlenül. Szétzúzta az arcát. Az ablaküveget. Hideg huzat támadt. Erősödött. Tristan a kopár levegő éhségét lehelte ki. Megmozgatta. Nagylábujját. A büdöset. Hörögve lélegzett. Tüsszögött. Köhögütt. Krákogott. Onanizált. Ajkába harapott. Egyszál ingében didergett. Keresgélte ja szavakat. Dadogott. Próbálkozott. Beszélni. Űj- ra. Es ismét. S valóban! TRISTAN INTERJÚT AD: ? Ó igen. Meg kell vizsgálnunk a halak pattyantyúit. ? Igen. Szeretek minden unokát. Szeretem a kiskerteket és Sharon Tate lábát. Ö igen. Biztosítom önöket. Optimista vagyok. Utánunk az özönvíz. S valóban. Az egyik reggel a levelesládából halk csikorgással valamilyen sereg csúszott elő, s Tristan grimasza eltűnt. Fölnyílt a szája. Űr volt benne. Sötétség. S Tristan fölugrott, oldott vigyorral járkált, s ott ahol az arc volt, valami tisztaság látszott, már-már kontúrozott tisztaság, félrerúgta a regény mindahány fejét, s mintha elszakadt volna sérelmeitől, a talmi háttértől, jártkelt zártságából kitörve, s a lehető legcsendesebben mozgatta a nyelvét és a nyakán ülő tulajdon fejét, s érezte is égnek álló haját, mihelyt a fényözönbe lépett, amely szédítő szakadékként tárult föl előtte, mint a valóságos élet, s itt igazi nyelvét s mozdulatait vélte föltalálni, újakat... És fölzengett a régi dal: „Ó, plumm, plumm trálála, öltözz menten gálába.” S a friss pofon tavaszt Ígérő illata. („Pardon,” mondta Tristan és arcon csókolt.) Varga Imre fordítása
