Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Szepesi Attila: Örmény temető (vers)
SZEPESI ATTILA Örmény temető a varjakat hiába szólítanád tovalobognak hiába a jeltelen követ alatta nem nyugszik senki csak szerteszórva papírcafat kötél késsel-metszett venyige vasdarab nézd a sötét földből hogy nyújtózkodik égre egy bolyhos virág még színtelen inog a levegőben darázs kerülgeti egyetlen életét arca bár rejtező a nevét tudta valaki éneket álmodott róla valaki ülve lobogó gyertyalángnál éjszaka mikor e kőhalom volt még utazókat vendégelő karavánszeráj odébb még zizegő csemete volt a szilfa mézgája csurgott és gyűlt rá falánk éjibogár mint bandázik a kérgen most is pár nagybaj szú cincér hová fut az ösvény északról délre tudta valaki nézte a pusztán billegő tevéket a csermelyen át gomolygó birkanyájat megállt igazította vállán a szürke hevedert ivott a kútból hosszasan hallgatta a fákból-szivárgó ásványvilág üzenetét rovarok zöngését borzas csikaszok tutulását nyár volt vagy ősz most ritka zápor veri a szőlőtőkét a jelzőtáblát a távol kanyarban s a kőpadot hol nem ül senkisem kik éjszaka sem nyugszanak autóban bolyonganak a kivilágított utakon sötét erdők közt száguldanak el böffenő szarvas előtt csikordul kerekük kőből és sárból vert falak közt félálomban iramodnak vagy hólepett sziklák alatt mint akik lekésik életük s nincs érkezésük sehová örmény temető ne keresd mindenütt jelenvaló nincs kertje partja (határtalanul folytatódik a barlang-éjszakában át a folyón a hegyen fölfelé a városok döndülő útja alatt a vándorok tekintetében a tó kékjében a narancsliget mosolyában nézd a fákat ahogy üszkösödve fagytak néma zenévé a férfit aki hajnalban kosarából kirakja gyümölcseit az öregasszonyt ki rejtőzött kőlavinában nézd a sihedert a dombokhoz szelídíti már vétlen is háta görbületét 1149
