Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló IV.)
dőt, az ösvényt. A hajnalt, amelyben sötét csíkot hagy maga után a harmatos fűben szaladó nyúl, és az estet — nyár-estet! —, amikor akkora a hőség, hogy elhallgatnak tőle a kertes házakban a kutyák, és a holdig — a teleholdig! — lendítik fel hangjuk szökőárját a tücskök. Visszatalálásom ahhoz a régebbi „panteizmushoz” egyszer-egyszer. A régi csavargások ízei ilyenkor, újra. A csavargásoké, amelyek annyira megnyugtattak. * A költészetbe való visszatérésem a hatvanas évek vége felé, miután már kritikusként ismertek, s akként is soroltak be. A költők egy részének megköny- nyebbülése, hogy de hiszen akkor nem leszek ellenségük — vagy hogy eljöt a pillanat, nekem lehet már jönni, rám lehet uszulni, vagy másokat rám uszítani —, s a legtöbb kritikus viszolygása, a méltatlankodásuk és felháborodásuk hevessége. Az aktivitásuk, amely még tettlegességgé is fajult volna, ha — látván ismétlődésüket — nem dolgozok ki a leszerelésükre bizonyos lélektani technikákat. — Remélve, hogy úgy sem török át, egy-egy szavukkal elárulták azok a kritikusok: ami leginkább bosszantja őket, az az, hogy nem tartom be a „játékszabályokat”. Kritikai versenyre hívtam ki őket, s amikor azt elfogadták, otthagytam a pástot, mint akinek az az egész már nem is olyan fontos; fogtam magam és átmentem egy másik „kategóriába”, győzni ott, nem is rajtuk, hanem „valahol a fejük fölött”. Hiába mondtam, hogy ezekről a dolgokról én nem úgy gondolkodtam és nem is tudok róluk úgy gondolkodni, csak olyannak tekintettek, mint aki meglógott. Ha valaki, így hát én csakugyan megismertem a költészet hatalmát. Megtanítottak rá, talán jobban mint bárkit, hogy milyen irigyelt hatalma van a költészetnek, legalábbis azoknál, akik azt, alig kóstolva bele, elveszítették. * A múlt bennünk van, ami megtörtént, azt „nem lehet onnan kivenni”. Ma már nem csodálkozom az aggastyánokon, amikor azért sírnak, mert rossz volt hozzájuk kisded korukban az anyjuk. * Fiatal korban a csalódások — a közvetlenül érzelmiek éppúgy, mint a nem elsődlegesen érzelmiek — megedzenek. Valamilyen védőszerkezet alakul ki a sebezhető pontok körül, van miből kialakulnia. Később ez romlik. Gyanús tán- torodásfélék, s aztán már tényleg megtántorodások. Míg egyszer csak ott találjuk magunkat a földön. A vigasz: még nem a földben. * Amiről legalább úgy érezzük, hogy hálával tartozunk érte, az mások, az érintettek szemében rendszerint semmi. A lehető legőszintébben gondolják, hogy nekik aztán nincs közük hozzá, az szigorúan a mi magánügyünk. És igazuk van: a legértékesebbeket nem tudva, teljesen önkéntelenül, „oda sem figyelve” adják egymásnak az emberek. Amiért hálát várnak, nem egyszer aránytalant, az viszont többnyire olyan, amivel a magunk szempontjából nézve nem adtak — nem is adhattak — semmit. 1145
