Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Bokros János: Pásztorok és bohócok (Takács Imre családi kiállítása)
hány gyerekjáték-bábfigura kivételével Takács Imre művészetét itt most két téma és egyben két magatartásforma uralja: a pusztai és a cirkuszi. Pásztorok, betyárok, pandúrok, valamint bohócok, a művészet szerencsétlenjei formálódnak alkotássá számos variációban. Az egyik jellegzetesen magyar, a másik viszont egyetemes- európai, az egyik mélyen népi, a szó pozitív értelmében, a másik kimondottan intellektuális, tulajdonképpen a művészsors jelképe, a művész kiszolgáltatottságának, önmaga-keresésének kifejezője. Takács Imre nem nyilatkozott arról, hogy ez a két világ miért került egymás mellé, elütötte egy-két tréfás mondattal, de gyanítom, hogy a nyalka, kihúzott derekú pásztorok a forrásvidék tisztaságáról, míg a félszeg, esetleg clown-arcok alkotójuk mostani létállapotáról, esetleg válságairól, a művi kultúrákban való csalódásairól vallanak. A pásztorvilágnak a karakteres magatartásformák, magatartásminták mellett persze van egy másik fontos szerepe is Takács Imre szemléletében (már utaltunk rá), mégpedig a pásztorok művészetének, faragványaínak, rajzainak feltámasztása és környezetünkké varázslása. Az életidegen városi panelkaszárnyákba bevinni a természetszerűt, a magyar karakterűt, az emberit. Gyönyörű és igencsak gyakorlatias szándék, valóban méltó az anyag és a tárgyak igézetében élő művészhez. Ezért festeget hát Takács Imre olajjal színesre fölnagyítva másolt, falemezbe karcolt dunántúli tükrösöket, kéregsótartó-ábrákat, marhabillogokat, juhászkampófejeket, botfejeket. A Pásztortanya, a Tükrös, a Táncoló pár és az Adonyi kampóiejmásolat jellegzetes, ismétlődő motívumai az ünnepi tartásba merevült, egymással büszkén szembenéző leány és legény, a borkínálás mint a vendéglátás, a szíveslátás, a vonzalom jelképe, a szájban pipa, kézben kampó, esetleg tarisznya, puska; a táncban méltóságteljes mértéktartás, a mozdulat ünnepélyes szertartása, költészete. A hatalom kiszolgálói és kiszolgáltatottjai szerepelnek azon a három képen, amelyeknek a Térdeplő pandúrok és A betyár elfogása címet lehetne adni. Ez utóbbi két változatban is elkészült, az egyik az eredeti mereven pontos fölnagyított utánzata, a másik a mozdulatokat lazábbá oldó egyéni kísérlet. Bizony nehezen járható út ez utóbbi, hiszen ezeknek a rajzoknak lényege a peckes, kihúzott, merev mozdulat, az egyenes vonal, akár az egyiptomi figuráknak az egysíkúság, különben bugy- gyossá válhat, elgatyásodhat a nadrág meg a karakter. A betyárfigurák minősítésével kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy itt a betyáreszményítés nyilván jelképes, a betyár nem mint XIX. századi valóságos betyár, rabló, fosztogató szerepel — hisz erről már egészen más a vélemény, esetleg a pandúroknak ad igazat —, hanem mint mindenkori üldözött lázadó és főképp karcolt figuraként mint művészi produktum, népi tehetségek kezenyoma. Én legalábbis a megmintázót, a művészt tisztelem, nem a betyárt. Maga Takács Imre is körülbelül így vall ezekről a rajzokról-képekről, amikor ezt írja: „A pandúrok semmivel sem többek, mint puskás fickók, bikficek, jankók, senkik. Kötelek a kévén, ha ugyan József Attilának ez a szép képe illik rájuk, mert nekünk a kéve kötele más is, öleléssel egybetartó is, nemcsak a bezártság szimbóluma.” A peckes-pipás legények, gránátos tartású leányok, pásztorok, betyárok, pandúrok népmesei-balladai naivságú világából furcsán és idegenül, szomorúan, rémülten, vádoló vagy éppen csodálkozó szemekkel néz ránk a fehér bohóc, a piros bohóc, a koronás és kalapos bohóc. Watteau, Chagall, Picasso esetlen, kiszolgáltatott clownjainak mai rokonai, a mindig kívülállók, keserűek, kellemetlenek, szalonképtelenek. A kalapos bohóc nagyon hasonlít egy falusi legényre, aki elvándorolt hazulró), és most rácsodálkozik a számára idegen, félelmetes világra. A kalap, a nyakkendőben fehér ing, a fekete kabát még a parasztlegényé, de a tekintet a rémségekre meredő XX. századi emberé, a nagyvilágba vetett művészé. 92
