Életünk, 1984 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - Lőrinczy Huba: A filozófus bűnbeesése (Nagy András: Kedves Lukács)
szén a Lukács-életrajz tényei ismertek és módosíthatatlanok — annál inkább a szerzői konstrukció és fikció szférájában, amidőn a többlet jelentés földereng. Az író úgy kezeli, csoportosítja, jó értelemben: manipulálja dokumentumait, hogy megmutassa a tények könyörtelen láncolata mögött a lehetőségek birodalmát, bizonyítván ezzel: az egyedül logikusnak, fatalisztikusán determináltnak tetsző döntések mégsem voltak mindenestül szükségszerűek. Felelő lénynek nevezte az embert az érett Lukács. Kitetszik ebből a regényből: legalább annyira választó is, s miközben sorsunk elébe megyünk önmegvalósításra törekedvén, nem csupán a magunk szabadságát korlátozzuk. Másokét szintúgy, szerencsétlen konstellációban katasztrófát idézve elő. Bűn- telenü'l, mégis bűnösen. Kellett a konstrukció és rekonstrukció vázolt dichotómiája, hogy eme jelentéssík kirajzolódjék, megszülessen „... egy jelentős sors metaforája ...” Ekként teljesedhetett a Nagy András-d koncepció: „... az életben ugyanis — szemben a teóriákkal és az azokból formálódó művekkel — két pont között mindig számtalan pszichológiai kapcsolatot tudunk elképzelni. A késői nyomolvasó pedig életre kelthet, élni hagyhat és variálhat még minden árnyalatot, villanást és tónust, amit egykor éppen a gondolatmenet szükségszerűsége számolt fel, hagyott és feledett ed.” Kiderült az eddigiekből: vonzó és termékeny műfaji kísérletnek tartjuk Nagy András esszéregényét, s nézetünk szerint nagyon illenek reá Borisz Tomasevszkij 1925-ös keltezésű Irodalomelméletének fogalmai. Kétféle motívumláncot tételez epikai művekben ez a poétika. A kötött (avagy asszociációs) elemek sorozatából áll ösz- sze a lineáris történet, a fabula, a szabad motívumokból pedig a szüzsé. Ez utóbbi teremti meg az elbeszélő művek többletjelentését, a metaforikus szintet, sosem lineárisan rajzolván elénk a történet vailódi, nem közvetlenül cselekményes lényegét. Ellentétben a fabula alkotóelemeivel, a szüzsé összetevői elhagyhatók, felcserélhetek, megváltoztathatók. Mit konstrukció és rekonstrukció kettősségének írtunk le korábban, Tomasevszkij fogalmaival is minősíthető. Mondhatnák: a regény fabuláját, kötött motívumsorát az élet pántolta eggyé, szüzséje viszont Nagy András leleménye. E dolgák tisztázása híján bajos képzelnünk autentikus olvasatot, s a műfaji kísérlet egyéb sajátosságai és jellemződ is csak ez alapvető 'kettősség ismeretében értékelhetők. Feltűnik a könyv rendkívül tudatos szerkesztése, a vezérmotívumok, belső „rímék” sokasága (színterek — mint Irma műterménék látványa —, szófordulatok, idézeték — „Ezek a helyek nem földiek már” avagy a „bidermeier óra” stb. — térnek vissza, mutatnak egymásra, példázván az értékpusztulás szomorú folyamatát, feltűnik a 28. fejezet bravúros, sorsszemibesíítő szimultaneizmusa, a 14— 15. szegmentum erőteljes és fáijó kontrasztja, a kinti és a benti (az empirikus és a lelki) viliág jelképes megfeleltetése a 20. és a 26. részben avagy kisebb epizódokban (pl. a 65—66., 73—74., 81—84. oldalon). Nagy András érezhetően élvezi is önnön műfaji kísérletét, eljátszik a kettősség (kínálta lehetőségekkel. Idősíkok inter- ferálnák, úsznak át egymásba, distancia és azonosulás állandó ingamozgását szemlélhetjük, folyvást vált a perspektíva, ritmikusan szűkül és tágul, közéit, majd távolodik, a hiíiven rekonstruált tények világába fiktív belső monológok avagy a megírás jíalenének felhangjai vegyülnek, s a szerzői kívüliét bizonyítékaként elidegenítő, figyelmeztető gesztussal adja közre az író a maga töprengéseit, műhelygond- ja.it (pl. a 21. és a 33. fejezet nyitányában sibb.). A regény stílusa, modalitása is szerves része, eszköze a „játéknak”. Felrótták egynémely kritikák a könyv bonyolultan indázó, „nehézkes”, „fennkölt” mandatszertkesztését, nem véve észre szándékoltságát és funkcióját. Márpedig azonosulás és távolságtartás kettőssége nyelvileg csák ilyféle megoldásban ölthet testet, bizonyítván a szerző fogékonyságát és iróniáját. A narrator ekként is egyszerre van bélül és kívül a maga írta történeten; ráhangolódik hőse sitíilvilágára, s kitűnő paródiáját is nyújtja tüstént. Pompás, gunyoros villanások sokaságát idézhetnék (pl. 1962., 166—167., 172.), s elárulja egy-egy finoman poétiikus részlet, hogy Nagy András a századelő, a szecesszió stíluseszményére is rájátszik könnyedén (a 13. fejezet fölütése stb.). Lukács rnondat1115 «
