Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - Mihályi Gábor: A magyar dráma gondja (vita korábbi és mai résztvevőkkel)
* CSOÓR1 SÁNDOR: Tragédia ott van, ahol megoldhatatlan problémák vannak — elmélkedik a drámai gondolkodás alaptörvényéről Ionesco... Ez a kegyetlen szabály sajtolta ki népünk idegrendszeréből is a balladákat. Nem a sors fölötti töprengés, hanem a sorssal való szembefordulás. Nem a megválthatóság vigasza — ellenkezőleg: a megválthatatlanság tudata. Balladáinkból mindig a legteljesebb emberi vágy kerül uralomra, bukik el anélkül, hogy föloldást találna bármiben. A halált s az igazságot igen, de a kétségbeesést vagy a közbeeső reményt nem ismeri a balladát alakító indulat. Ha viszont föllapozzuk hét évszázad magyar verseit, azt láthatjuk, hogy nemzeti költészetünk a legkülönfélébb változatokban ezt ismeri. A remény, mint valami kálváriahegy, mindig felkínálja megmászható meredélyeit, a kétségbeesés pedig földrebuktatja lejtőjét. Vörösmarty végszónak is beillő „Nincsen remény! Nincsen remény!” verssorára szinte az önkívület rímelteti rá a Vén cigány fölszárnyaló sorait „Lesz még egyszer ünnep a világon!” Madách jéghideg álmát, a Tragédiát, egyetlen gyertyaszál próbálja fölolvasztani: „Ember küzdj és bízva bízzál!” S mi más Jókai megkésett romantikája is, mint puha tollal kitömött párna? A nemzet hajtja le rá álmodni a fejét. Szembefordulás helyett fordul a fal felé. Negyvennyolc tragédiája, a katarzis hullámtörő gátjait megkerülve, fenséges, komor mesékbe torkollik. Időben megszületik a föloldás, hogy a felejtésnek is eljöhessen az ideje. Az ismétlődő dramaturgiai vétségek történelmünkben sorozatosan ilyen „föloldásokat” hoznak. Rákóczi szabadságharcától kezdve a tizenkilences bukásig minden forradalmunkból a dicsőséges napok emlékét véstük agyunkba és a márványtáblákra. Az a látszat, hogy eszméink sose szenvedtek vereséget, elhitette velünk, hogy minket se győztek le soha. Fogyhatott, morzsolódhatott az ország, mi mindig megkerestük a fennkölt kibúvókat, a sorsra való áthárítást, vagy a jövő felől áradó vigaszokat... Németh László ... irodalmunk legtitkosabb betegségét fedezi föl, mikor megállapítja, hogy helyzeteinkben mindig több a tragikus, mint ami ebből megmutatkozik ... (az többnyire már későn (van). Ha pedig ez törvény, akkor ezzel egy törvény lepleződik le. Társadalmi életünkben a félmegoldások örökös ismétlődése és szellemi életünkben ugyanígy a végletektől való örökös tartózkodás. Ezt bizonyítja az is, hogy nincsenek se nagy színpadi tragédiáink, se vérmes, dévaj, boszorkányos vígjátékaink. Esztétikánk valamiféle belső önfegyelem miatt a két véglet között helyezkedik el... Ahhoz, hogy újjászülethessünk, előbb el kell pusztítani önmagunkat. Madách pusztán a kísérletezésig jut el. A jelképes szikla széléről mindig visszalép, s jogot a visszalépéshez épp azáltal szerez, .hogy történelmi álmot álmodik végig. A Történelem mindig győz, tehát vele együtt az Ember is mindig győztes. Ez így lefegyverző igazság, de mit kezdhetünk vele? A madáchi befejezés kicsit olyasmi, mintha az utolsó pillanatban Shakespeare kikapná Hamlet kezéből a tőrt, nehogy az utána következő királyfiak eltanulják tőle a gyilkolás művészetét. Ahogy Aranyban a megőrülés, Madáchban a szép és nemes belátás jelenti a líra győzelmét a drámai véggondolatokkal szemben ... Nem arról van szó, hogy irodalmunk vakon fut el a kazaltűzként föllángoló végső kérdések mellett. Inkább arról, hogy a száz változatban előtörő lenni vagy nem lenni kérdéseit mindig a nemzeti lenni vagy nem lenni kérdéseinek a magaslatáról válaszolja meg. S ez a romantika által kiművelt érzékenység folyton fölállítja a maga időzített csapdáit. A túlméretezett felelősség kínzókamráiban a döntések s a választások is túlméretezettek, tehát már eleve eltorzulnak. Magyarán szólva: ha egy nemzet a végső legyőzetésében sem jut Antigoné, Elektra, Hamlet vagy József Attila sorsára, mindig van miből táplálkozni a reménynek. Ez a remény pedig új hitet s új gondolatot keres. Az új hit szabadságvágyat szül, a szabadságvágy pedig előhívja elnyomóit. A kör azonos módon zárul következő alkalommal is, mert azonos a kiindulás. Állandóan a nemzetet gyömködni bele egy kémcsőbe, lehetetlen 940
