Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 2. szám - Csonka Gyula: Doni napló (dokumentum)
Április 12. Nem lelhet leírni az[t] az örömet, osaik érezni. Amit eddig csak titokban, egymás közt beszélgetve, szinte magunk sem hittünk, az ma meg lett erősítve: hogy hazam eg yünlk!! A lesoványodott honvédarookon örömmámor ragyog, és nótától hangos a hitvány ukrán község. Most is hadam, az alkonyaiban a régi bakanótát fújják, hogy: Magyar gőzös, vígy el engem iá hazámba, Sej, hadd búrul jak édes rózsám vállára l Valami furcsa érzés ez: hazamenni 6 hónap után, a halálból megszabadulva. Iagz, ugyan még messze a magyar határ, de talán elérjük. Bízzunk Isteniben. És az öröm mellett, mint rendesen, itt a szomorúság, — ha rágondolunk a sok szegény jó ibajtársra, aki itt maradt. Akit hiába várnak a szülők, a gyerekek. Itt alusszák örökös katonaálmukat a vad orosz földben. Elszorult szívvel olvasom, nap nap után jönnek a levelek. Az édesanya keresi fiát, aki egyedüli kenyérkeresője volt. Vagy három' kis [iföl]neveletlen gyermek — anyjukkal együtt kérik, hogy vajon aki tud -valamit az édesapjukról... Bizony, tudnánk sokról, hiszen mellettünk tépte szét az akna, va-gy sebesülten fogságba került, vagy ehhez hasonló — de nincs szívünk ahhoz, hogy közöljük a szerencsétlen családdal. Hadd bízzanak, hogy majd hazajön, legalább a húsvét ne legyen nekik -szomorú. Bizony, nagyon megfogytunk. Az 1000 emberből- álló zászlóaljunk 330- ra apadt — a többi vagy sebesült, vagy fogoly, vagy meghalt. Szegény Lőrincz pajtás is vajon hol lehet? Most a névnapunkon sokat gondolok rá. Milyen víg névnapjaink voltak! És most hol lehet szegény? Elérte-e talán az általa any- nyát emlegetett katonasors, vagy fogolyként menetel valahol az orosz pusztán, ismeretlen cél felé? Nagyo-n sokat ér-dekiőd-tem- felőle, de eredménytelenül. Szegény Bajtárs! Tele volt bizakodással és életkedvvel. [A] legjobb barát veszett el őbenne, de bízom, talán elő fog kerülni, és a boldog viszontlátást méltóan megünnepeljük. Mi, akik I-sten különös kegyelméből eddig életben maradtunk, bár mindegyikünk hurcol valami lappangó betegséget magában — a 45 fokos télben a szabadban töltött éjszakák és nappalok következményeit, a reuma, hűlés, fagyás, vagy ehhez hasonlót... De most a búsvét közeledtével a leghitetlenebb ember is magába szállva visszagondol az elmúlt tél borzalmaira-. Bizonyára nem ákad senki, aki ha csak egy fohászt is ne küldene az egek Urához a csodás megmenekülésért.* *A büki I. világháborús emlékműre felvésték a község azon fiainak a nevét is, akik a II. világháborúban vesztették életüket. Csonka Gyula neve valamiképpen lemaradt. Érdeme szerint ott vám az ő helye is! M. L. 112
