Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - Mihályi Gábor: A magyar dráma gondja (vita korábbi és mai résztvevőkkel)
a magyar dráma került a kaposvári műsorkoncepció középpontjába. Gondolom, tudjátok, és számoltok vele, hogy a drámaiságnak ez az értelmezése és az ebből következő műsorkoncepció szükségszerűen kihívásnak tűnik ebben az országban, ahol mint magad mondod, közgondolkodásunk tengelyében néhány évszázada már a nemzet sorskérdései állnak. Viszont az is igaz, hogy akár a Szeget szeggelt, akár a Paraszt Hamletet játsz- szátok, sokkal többet mondtak a mai magyar valóság alapvető konfliktusairól, mint azok a színházak, amelyek azt hirdetik, hogy az ő műsorpolitikájuk legfőbb célkitűzése a magyar dráma pártolása, színpadra segítése. És az is igaz, hogy még e színházak megvalósult műsortervében sem foglalta el a magyar dráma az őt megillető központi helyet. Különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a színpadra kerülő magyar drámák címlistájában fájdalmasan magas a kommersz, a fércművek száma a valóban értékes írói alkotásokhoz képest. Bár a színházak mentségére szolgál, hogy nálunk éppen azoknak a magyar drámáknak a bemutatása ütközik a legnagyobb nehézségbe, amelyek valamennyire is komolyan elemzik a nemzet sorskérdéseit. Kétségtelen érdeme a kaposvári társulatnak, hogy nem engedve a statisztikai szépítés csábításának, a magyar dráma kalózlobogója alatt hajózó fércművek előtt sem tárta ki színházának kapuit. Jól tudva, hogy ezzel nem szolgálná a magyar dráma ügyét. ASCHER TAMÁS: Ügy éreztük, a „modern” magyar darabok itöhbsége vagy valamiféle harmadkézből vett, furcsálkodó avantgardizmust reprodukál, vagy pedig a tézisdrámák avas, ósdi változataival hozakodik elő. Ezek mitológiai, görög miliőben, vagy történelmi időkben játszódnak, egy valóságos vagy képzelt múlt időbe visszatranszponálva zavaróan szimpla tartalmakat próbálnak megfogalmazni. Legfőbb hatáselemük a „kacsinga- tás” és mi ezeket a kacsingatásokat se nagyon kedveltük. Jellegzetes drámai terméknek tartom a magyar groteszket (mindazt, ami Örkényen kívül jelentkezett ebben a műfajban), amit néha „abszurdoid”-nak, néha „abszurdba hajló”-nak neveznek, a terminussal érzékeltetve az állampolgári fegyelmet, amelytől áthatva a meredély szélén mégiscsak lefékeznek íróink, és nem zuhannak mindenestől a bűnbe, csak hajlanak felé. Most már, ha komolyan próbálom jellemezni a „modern” magyar dráma e jellegzetes vonulatát, szembetűnő, hogy az „egyenesben” nehezen megfogalmazható, tulajdonképpen közéleti, publicisztikai tartalmak elővezetéséhez az abszurd dráma patentjeit veszik igénybe, kínos egyveleget teremtve, mert az abszurd formavilága erősen kötődik egy jellegzetesen filozofikus, a mindennapokat is a „végzet” magaslatáról tekintő, alapjában véve romantikus látásmódhoz. Végső soron — megintcsak Örkényt kivéve — nem a szándékolt nagyhatású politikai-teoretikus abszurd született meg Magyarországon, hanem — nézetem szerint — egy viccelődő műfaj, amit a „bűnnel” való kacérkodás ambíciója helyez csak kívül a jólismert, szokványos kabaré világán. Más kérdés, hogy a hetvenes évék elején, közepén jelentkező fiatal írógárda ígéretes prózai műveit nem követték hasonló típusú színművek. Például Bereményi első darabja sem sikerült. Azok a fiatal írók, akik öt vagy tíz évvel ezelőtt már drámákat írtak, valójában nem a modern drámákon és nem a modem színházon nevelkedtek. Hiszen mi magyar színiházi emberek is csak akkor kezdtük kutatni, .tanulni, hogy mi a modern színház. Minden valószínűség szerint ezek a fiatalok már akkor is igen korszerűen gondolkodtak saját műfajaikban. De amikor drámáikat írták, mégiscsak azokhoz a teátrális példákhoz igazodhattak, amelyek a Vígszínház, a Nemzeti, a Madách Színház színpadán realizálódhattak. Korszerűtlen színházi stílust vallottak magukénak, érthető módon nem tudtunk az akkor írt darabjaikkal mit kezdeni. Végül is mii olyan darabokat kerestünk, amelyek igazi szituációkat és jó szerepeket kínáltak. Az új magyar drámák közt ilyeneket nem nagyon találtunk. Így a mai magyar dráma gondja nem oldódott meg. 943
