Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 10. szám - Mihályi Gábor: A magyar dráma gondja (vita korábbi és mai résztvevőkkel)

NAGY PÉTER:

Ha ma a magyar színház — nem városi vagy vidéki vetületben, hanem nemzeti méretekben — válságban van, annak meggyőződésem szerint az elsőrendű oka a színház és az irodalom megromlott viszonya. Tudom, hogy erre minden „színházművész” elhúzza az orrát: micsoda avíttsági De vállalom. Brecht vagy O’Neill, Ben Jonson vagy Schiller lehet mazsola a kuglófban, de a tészta, amelyről megismerszik a cukrász, s amiért bejön a kuncsaft, az mégiscsak a magyar dráma. Nem először írom le, és félek, nem utoljára: amíg helyre nem áll írók és színházak egészséges viszonya nemcsak egy-egy színházzal, de össz-színházi méretekben, addig a magyar színházművészet válságban marad, szinte függetlenül az eredményektől és a hibáktól.

(A színház válsága vagy a válság színháza. Kritika, 1975. szeptember.)

ILLÉS JENŐ:

A legveszélyesebb, legártalmasabb, legrombolóbb hatású nézetnek érzem az írott dráma, az írói munka, a társadalmi mondanivalót hordozó aktuális érvényű dráma lebecsülését. Minden ezzel kapcsolatos lefitymáló, pökhendi hangulatkeltést, amely a színpadi látványosságot akarja a drámaírás elé emelni — bűnös, demoralizáló, kedvrontó tevékenység.

Különös dolog: könyvespolcaikon sokasodnak a drámagyűjtemények, nem hiszem, hogy bárhol a világon ennyi drámaírói életmű épült volna fel — olykor a színpad mellett, nemegyszer a színpad ellenére.

(Műhely: művészi létforma. Kritika, 1975. szeptember.)

*

ZSÁMBÉKI GÁBOR:

Csehov Sirályában van egy tiráda, amely némi magyarázattal szolgál arra, hogy miért játszőttünk Kaposvárott olyan kevés magyar drámát. Ebben a jelenetben Trep- ljov kifakadását halljuk Ankagyina és az akkor divatos színház ellen. Nevezhetjük ezt a színházat bulvár színháznak — bár akkor nem így hívtáik. De ennek felel meg leginkább. Azt mondja Trepljov: „Ha felgördül a függöny, és ezek a nagy tehetségeik, a szent művészet papjai egy háromfalú szobában, esti világításban azt utánozzák, hogyan esznek, isznak, szeretnek, járnak az emberek, hogyan hordják kabátjukat, ha e bárgyú jelenetekből és mondatokból morált iparkodnak kicsikarni — ezt a házi használatra szánt, közérthető, sekélyes morált; ha ezer változatban mindig ugyanazt és ugyanazt tálalják elém — akkor én menekülök és menekülök, ahogy Maupassant menekült az Eiffel-toronytól, mert giccsességével majd szétnyomta az agyát.” Ügy véltük, e kirohanásból különösen az a megállapítás, hogy „e bárgyú jelenetekből és mondatokból morált igyekeznek kicsikarni — ezt a házi használatra szánt, közérthető, sekélyes morált”, ez érvényes a magyar drámák kilencven százalékára. Röviden ez volt az oka annak, hogy annyi magyar drámát játszottunk, amennyit játszottunk.

BABARCZY LÁSZLÓ:

„Egyszer elindula tizenkét kőmíves” című tanulmányában Csoóri Sándor igen okosan elemzi, hogy a nép eredendő drámai érzéke, amely a magyar balladákban még olyan hiánytalanul megnyilatkozott, hogyan sikkadt el a magyar irodalomban. S itt ő is felteszi azt a kérdést, hogy egy-két kivételtől eltekintve, miért nincs jelentős drámairodalmunk.

939