Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - SZENNTKUTHY MIKLÓS 75 ÉVES - Szentkuthy Miklós: Villanovai Tamás (1487-1555) (A Szent Orpheus breviáriuma IV., Véres Szamár című kötetének bevezető szentéletrajza)
itt a bökkenő — „ay, there’s the rub”, ahogy Hamlet úrfi mondá — ugyanis mikor Fray Nicolas egy párnás székre huppant, recsegést, ropogást hallott. Félredobta a párnát (bohóosapka négy rojtos malacfüllel) és? Ugyanolyan papírokat, jegyzeteket, félrefreocsent pecséteket talált a széken, mint amilyeneket annak idején, azaz néhány órával azelőtt az oltár lépcsőjén látott, mikor a kápolnába a sekrestye-ajtó ablakán beleselkedett. Egytől-egyig — kémjelentések voltak, a Főinkvizitornak (Verdi Don Carlo, III. felvonás...), papokról, apácákról, lelkigyakorlatozó nagykereskedőkről, sikkasztó bankárokról, ál-megtént máyákról és aztékokról, tábornokokról, bányatulajdonosokról, kis- és nagybirtokosokról, hajóépítőikről és hajótulajdonosokról, erdőirtókról, tudományos kutatókról, iskola-alapítókról, bujkáló eretnekekről, szeretkezőkről és impotensekről, elevenekről és holtakról és — ami még ennél is több és fontosabb: angolokról, hollandokról, kémeket kémlelő ultrakémekről. Egy egészen friss, szűz papíron ez állt: „Ma reggel érkezett egy hajórakomány hittérítő, sereg felette gyanús alakkal, a kapitányt kezdettől fogva figyeltetni fogom, a hittérítők élén Fray Nicolas Finistenre szerepel kórusvezetőként, — amit eddig róla sororaimtól megtudtam, nem sok jót ígér, ágyban vallani fog...” — itt a levél (vázlat? piszkozat?) abbamaradt. Fray Nicolas késedelem nélkül kirohant a cellából, le, le a kolostor istállójába, lóra, lóra, vaktában nyargalt, étien, szomjan végig a tengerparton (néha zabot, kórót, kukoricát édes barátságban együtt evett lovával), addig míg olyan kikötőbe nem ért, ahonnan hajó indult vissza Spanyolországba. A hajón végesvégig, minden idegének, zsigerének legőszintébb, legevangéliu- mibb mélységéből imádkozott a Tenger Csillagához, Szűz Máriához, Stella Maris, — és égi békességgel töltötte el a tudat, hogy boldog meditativ vezeklésben fog élni ezután (a hajón már előre kiszemelte és elhatározta) Torrevieja sarutlan karmelita kolostorában. A kolostorba meg is érkezett. Fel is vették a jámbor frátert. Életét: egyrészt az elmélkedő és látomásos imádkozásnak, másrészt mágikus hatású gyóntatásnak szentelte. Egy alkalommal szőke leányzó térdelt a gyóntatószék rácsánál Fray Nicolas balfüle felől (Ofélia Cindadéla) és arról panaszkodott, hogy ha Avila és Loyola szellemében „elmélkedve” próbál imádkozni, gondolatai mindig szerte kalandoznak, gondolatai nagyonis evilágiak, szerelmes románcok, színes színpadok, szépfiúk, széplányok, gitárok és cstklandós bűnök hangjai, deshonroso y infame jelenetei öntik el kísértésektől áthevült lelkét. Fray Nicolas, a gyóntatószék, a templom kórus- és zene-erkélyein szétszórt hangszerek, a gyertyák, freskók, lámpák, arany-varangy ereklyetartók, örökmécsek, püspöktrónus kövér hullámokat egymásra ontó színpadi függönyei, átlátszó, szent- lélek-prizma Üveg-Madonnák, a színes ablakok absztrakt papagáj-panneau-i: mindez mintha festő Grünewald Isenheimi Oltárá-nak előképe lett volna; — főhős: a téboly-gótika csúcsíve alatt a „Madonnát imádó Madonna”. Nicolas felkelt gyóntatószékéből, karonfogta a suttogó tündért (Ofélia Cindadéla), a templom oltárához vezette, egymás mellett letérdeltek és Nicolas simogatva, suttogva, varázsolva, agrnus Dei, harmónia ooelestis, két mandula-avál mell, arcbőr fehér igézete, szőkeség aranysáfirány igézete — Nicolas rácsábította Oféliát, hogy mondja, mondja, mondja, ne szégyellje: mi jut eszébe, elmélkedve, mikor az oltárképen a Három Királyok közül a balett-lábú legifjabb királyt látja? az Ég angyalainak, szirmok a szélben, szétdobált tagjait? Mária-bimbó, rózsabimbó félrecsurrant tejét? pásztorok ajándékbárányának fekete aludtvérét? És Ofélia elmondott mindent, mintha a 20. században élne és Bécsi Sigismund- nak vallana, lelke és teste, loh-je, über-Ich-je, Es-je, üdvözítő-szép kantiléna, kavati- na, kanzonetta dallamokkal — csókkal. Nicolas az oltárrács kendőjét álla alá tartotta, mint a szentáldozók. Oféliát a kolostorból hazakísérte. Az ószövetségi Bibliában Ráfáél Arkangyal kísérte Tóbiást, — most: szűzparázna gyermekké változott 895