Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - Csengey Dénes: A mítoszteremtés távolodó esélyei (Tíz gondolat Holdosi József prózájáról)
magában indokolhatatlan volna, hiszen magunk láttuk be korábban, hogy ez a változás a második Kánya-nemzedék kísérleteinek konzekvenciáihoz igazodik. Éppen ellenkezőleg, azt kell látnunk, hogy a zavar forrása nem egyéb, mint a fordulat következetlen végrehajtása, az epikus tér nem elégséges átszervezése. A meghaladott — vagy időlegesen feladott — szemléletmód maradványai az ábrázolásban, az epikus anyag rendezésében. Ügy látom, hogy Holdosi az általa végrehajtott váltás két fontos következményével nem számolt (aminek következtében a váltás félig, vagy félig sem megoldott maradt). Tekintsük ezeket egyenként. 8. Megszűnik az ábrázolt világ eredendő belső szervessége. Nyilvánvaló, hogy' egyfelől azért, mert az újabb két regényben már maga az utca is erős társadalmi, szociális és pszichikus tagoltságban (a közös míito&zgyökérzet homogenizáló erőit a valóságközegben s annak ábrázolásmódjában egyaránt nélkülözve) jelenik meg előttünk, másfelől pedig azért, mert — lévén az utca belülről már egyáltalán nem zárt, ugyanakkor még mindig elhagyhatatlan, meghaladhatatlan közeg — szükségképpen hatalmas hangsúly tevődik a kitörési kísérletek külső, történelmi-társadalmi feltételeire, a külvilágra (amelynek szerepe tehát itt már korántsem elhanyagolható, in- termezzo-jellegű, hanem elsődlegesen meghatározó mozzanat, s amelynek az utcával való együtt-óbrázolása — mint láttuk — már a Kányákban sem volt megoldott). Ebből pedig annak kellene következnie, hogy a hősök a Kányákhoz képest sokkal árnyaltabb motívációrendszerben mozogjanak. Sokkal erősebben beágyazva az adott történeti korba. Különösen a külvilágnak elnevezett övezetre vonatkozik ez, de bizonyos fokig magára az utcára is: ha egy közeg nem homogén, tehát nem írható le egyetlen jelképes összefüggésével, csak egyedei mozgáspályájáinak összességével, akkor csak konkrét, csak egyedi indíttatás érkezhet belőle valóban hitelesen. Ez a tény elemzőbb közeledést kívánna az anyaghoz — sajnos nem ez történik. A Kányákat olvasva nem is gondoltunk rá, itt most azonnal eszünkbe jut, hogy Holdosi élményei, ismeretei a korszakról nem személyesek, nem első kézből valók, s hallomásait érdemi kritika nélkül kezeli. Az adott korszakról hatalmas tudásanyagot halmozott fel a harmincas évek szooiográfiahulláma. Egy emlékező öregember megengedheti magának, hogy ezzel ellentmondásba kerüljön, egy prózaíró azonban nem. Olykor bántóak az anakronizmusok, a történelmi tévedések. De nem is egyszerűen tévedésekről van itt szó, hanem arról, hogy Holdosi az utca mozgástörvényeinek képére képzeli el a külvilág működését, az utca történelmi idejét tekinti jelenidőnek (nem vesz tudomást például arról, hogy a huszadik századi Magyarországon már léteztek bíróságok, falusi köziigazgatás, sajtótörvények stb., vagy hogy a két háború között már nem Ferenc Jóska képe fordult a pengőn a szerencsés hazardírozó felé), azt az időt, azokat a mozgástörvényeket vetíti ki a világba, amelyeket ugyanekkor már az utcában is felbomlottnak, nem működőnek ábrázol ő maga — olyan következetlenség ez, amely két új regényének a legszorosabb értelmében vett hitelét teszi kérdésessé. A nagy erővel sugárzó hiteles részmozzanatok ellenére is. Különösen a teljesen elhibázott Dac, de a Glóriás is mélyen alatta marad a Kányák színvonalának. Az első regényből ámulva tanult az olvasó, a két új írás már-már kioktatásra hatalmazza fel. (Lásd Berkes Erzsébet ingerült, s ez okból kissé felületes írását az Élet és Irodalomban.) 9. A balladás nyelv, az ábrázolásba vont mítosztöredékek is mintha pusztán a szemléleti bizonytalanságot palástolnák; eredeti epikus funkcióik eltűnnek. Ahogy az ábrázolt világ belső szervessége, úgy szűnik meg az egységes, koherens mítoszrendszer is. Az események abba az övezetbe léptek, amelyet már a Kányákban sem, a Gíórtásban és a Dacban még kevésbé sikerült az ontikus szervezettségű antropo- morf ábrázolás közegébe (a mítosz közegébe) vonni, Holdosi ennek ellenére nem tesz le ezen ábrázolásmód eszközeinek .alkalmazásáról. Minthogy a cigányság egészére (még kevésbé a világ egészére) kiterjedő érvényt már maga sem tulajdonít neki, felszabdalja a mítoszt, személyes érdekű töredékekre bontja, következésképpen vagy ellírizálja (mint oly sokszor a Glóriásban, legszembetűnőbben talán a her- mafrcdita mutatványos történetében), vagy a groteszk idézőjelébe teszi (lásd a sza- maras Pali meg a jóisten között lezajló húgyozóversenyt). Mindkét esetben egy az 92