Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - SZENNTKUTHY MIKLÓS 75 ÉVES - Szentkuthy Miklós: Villanovai Tamás (1487-1555) (A Szent Orpheus breviáriuma IV., Véres Szamár című kötetének bevezető szentéletrajza)
vány síremlék-szobra előtt emeltetett; — mellette, a templom márvány padlójából „sírgödör” nyílt, Hamlet ízlésének, rendező parancsának szigorúan megfelelve. A síremléktől balra: örült Janka, az édesanya „élethű halotti” maszkja, mellette a maszk szentelményes őrizetére rendelt apáca. Villanova Hamlet volt valóban, Cicero és Bossuet, San Juan de la Oruz és milánói szent Ambrus, a halál ördöge és a feltámadás angyala. V. Károly a beszéd mámorító hatására ott helyben elhatározta: Tamás lesz, senki más, az új granadai érsek. Már a beszéd közben leste, nézte, szemelte a Capilla Real egyházi, állami és katonai közönségét: kiket fog az „Amen!” után felküldeni a szószék lépcsőjén Tamáshoz, hogy onnan Tamást azonnal az érseki székbe ültessék. A villámgyorsan rögtönzött küldöttség valóban felvonult a lépcsőn, a nagypapok már hozták is az érsekséget jelentő, gratia plena, karizma és kérügma kellékeket. Tamás épp lefele és kifele indult a szószékről, lábát már készítette is áz első lépcsőre, ile a császári követség útját állta, a kis aranydamborműves ajtócskát a szószék és a lépcső között bezárta. Tamás (... Celestino! Celestino!...) nem akart, alázatában, püspök és „prince- évéque” lenni és — leugrott a szószék kerek erkélyéről (angyal zuhanása); — teste a granadai érsek felravatalozott testére hullott, mely ott emelkedett örült Janka lábai és a színházi süllyesztőhöz hasonló „sírgödör” között. A „zuhanó angyal” (őrangyalok zuhannak így — -néha ... — őrizettjeik segítségére), Tamás feldöntötte a ravatal körül szinte égig érő aranynád, sárgasíp gyertyaerdőt, a gyertyák lángjai fellobbantották a koszorúk nyelvelő, ömleteg szalagjait. Tűz! Tűz! Az őselemek legelseje. A halott érsek kezében kis zacskót tartott: sala- mancai föld volt benne, az érsek szülőföldje. Föld! Föld! Az őselemek másodikja. A rázuhanó Tamás súlyától a zacskó felpukkadt, rögök gyökérszagú pernyéje „szikrázott” szerteszéjjel. A ilapostenyerű szenteltvíztartó felfordult, a Víz! a Víz!, a harmadik őselem köpködve csüngött lefele a nyitott sír falán. Tamás sértetlenül fel- tápászkodott, veszettség-erejű szerénységében és alázatában veszett kutyaként vágtatott ki a sekrestye ajtaján (kitépett könyvlap), — süvítve ordított be az utcáról a szél, a Lég! a Lég! a negyedik őselem. Nem üldözte senki. V. Károly papnak, kancellárnak, katonának, ezt megtiltotta, ö, akit pápák, reformátorok, parasztok, törökök, halottak és szépek, őrültek és francia Első Ferencek szorongattak, megértette Tamást, imént már volna, ő maga, most is, vele és utána kolostori cellába, barlangok odvába. (örült Janka világszép síremlékének lába felőli sarkában a meztelen, melleit kikiáltó márvány hableány és lombleány — tovább vonaglott kéj és halál, agónia és orgazmus, kárhozat és üdvösség, nyavalyatörés és megváltó eufória banál-ibolond, buta-végzet, kór-natura unt-szerep, rossz-szerep kettősségében és? — örült Janka [... a Világimpérium anyja...] világ-kísérteties halotti maszkja, bohócként kifestve, tovább vigyorgott a — nincs jelző mely jelezhetné —komédián). Mondatik: „Csak az ökör konzekvens” — és joggal mondatik. Pár esztendővel (vagy tán már pár hónappal?) később V. Károly császár újra érseket, püspököt akart kreálni Tamásból, aki boldog remeteségben élt, valamerre Valencia tájékán, szelíd, simogató erdők őszarany lombjai között, minden egyes suttogva zengő falevél elé- gikus grácia, a gyöngéd ágak szinte az örökkévalóság sikló-surranó halántékai, parasztházak, római romok, árticsóka cseréptetők, a csendet felhők tükrözésével hangszerelő patakok, szó-tagoló vízesések rozsdamohos sziklák térdeiről (a Menyasszony szemérmesen így húzta térdére a felcsúszott szoknyát, mikor a Kánai mennyegzőn a Vőlegény, Krisztus újborától kissé túl sok előlegre ragadtatta magát). Tamás ebben a varázslatos környezetben sokat elmélkedett az alázatosságról, engedelmességről, Assisi szegénységéről és úgy érezte, hogy (paradox a mi bolondos psychénk...) ezeket az erényeket gyakorolván sokkal nagyobb, anarchikusabb, theo- morfabb szabadságokra szabadul rá lelke, mintha uraskodással, cézárkodással próbálna legszabadabb szabad lenni. 882
