Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - Lőrinczy Huba: Hasznos kalauz a nagyközönségnek (Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom 1945-1981)
feltűnőbbé válik a nemzedékhiány, amint közelgőnk napjainkhoz. Ha tehát Pomogáts generációkat emleget, nem egyéb ez a besorolást, rendszerezést jótékonyan könnyítő fikciónál. A könyvében bemutatott írócsoportok zöme nem természetes, hanem mesterséges képződmény, a történész gondolati konstrükciója. A korosztály, az irányzat, a tematika stb. sorol itt inkább együvé, mintsem a megvallott nemzedéki program és tudat. (így eshet meg, hogy — s ebben osztjuk Tarján Tamás nézetét — „Illyés Gyula Népiesség és nyugatosság címszó alatt harmadvonalú költők mezőnyébe ragad”, illetve hogy jócskán különböző ars poeticák „társulnának” A gondolati megújulás költői c. fejezetben.) Ne essék félreértés: korántsem tartjuk ab ovo helytelennek a Pomogáts kínálta rendszerezést — a spekulatív, önkényes megoldásnál jóval gyakoribb itt a találó, tán egyedül lehetséges besorolás —, épp csak a nemzedéki rend hamis látszata ellen emelnénk szót. S rejtély számunkra: a generációs elv fikciójához o'ly igen ragaszkodó szerző miért zilálja szét azt a költőcsoportot, amely — ritka kivétel! — valóban megfelel a nemzedéki társulás, a programos ösz- szetartozás kritériumainak, s „vérszerződését” nemrégiben újabb antológiával hírelte érvényesnek. Az Elérhetetlen föld lírikusaira, a „Kilencek”-re gondolunk. A „hossz- metszet” még együtt szerepelteti őket, hogy a „keresztmetszet” immár ne emlékezzék erre, s Utassy, Kiss Benedek messzire szakadjon Mezey Katalintól, Péntek Imrétől s mind a többiektől. Oly ellentmondás ez, amelyet könnyűszerrel el lehetett volna kerülni. Az egyes csoportok kurta, ám többnyire magvas jellemzését rendre kisebb-na- gyobb íróportrék sorozata követi. Szikár életrajzi tényekből, a legfőbb alkotói témák és törekvések regisztrálásából s a megjelent művek listájából áll össze egy-egy arckép. Az elképzeléssel nincs vitánk, a kivitelezéssel annál inkább. Apró következetlenségek tűnnek föl elsőül. Némelyek — pl. Utasi Mária, Szombathy Bálint, Baránsz- ky László, Dedinszky Erika stb.stb. — születési évszámát hasztalan keressük. (A Határokon túli magyar irodalom c. fejezetben gyakori ez a hiányosság.) Ha Gergely Ágnesről szólva megemlítjük az iowai ösztöndíjas esztendőt, joggal várhatnék ugyanezt az adatot Szász Imre, Karinthy Ferenc, Tornai József, Szász János avagy Szabó Magda és Szobotka Tibor biográfiájában is. Pomogáts teljességre tör a kiadott művek lajstromában, ezért meglepő, hogy — erre Tarján Tamás is figyelmeztet — a Kakuk Marci egyik epizódjáról megfeledkezik, illetve Jókai Anna regényei közt nem szerepel A feladat. Itt-ott a tények is hibádznak. Szabó Lőrinc Tücsökzenéje nem ellentétező, hanem fokozó építésű — ezért vallhatja ősének a shakespeare-i szonettet. Jócskán és fölöslegesen eufemisztikus a szó, amely szerint Örkényt „Katonának hívták be...” — a munkaszolgálat aligha érdemel ekkora szépítést. Kalász Márton nem 1931-ben született, Cs. Nagy István és Káldi János rég nem a „szombathelyi tanítóképző” oktatója, lévén hogy az intézmény 1974-ben tanárképző főiskolai rangot nyert. Bihari Sándor és Kalász Márton jelenleg is az Űj Írás szerkesztőségének munkatársa (a „dolgozott” kifejezés pontatlan és félrevezető), az 1980-ban elhunyt Tóth Ferenc viszont aligha „foglalkozik” már a vajdasági folklór kutatásával. Füst Milán híres esszéje is így bukkan fel egyszer: Ez mind én voltam (helyesen: Ez mind én voltam egykor), Galambos Lajos könyvének címe sem Istenek (hanem csak Isten) őszi csillaga. Sőtér Tiszta Emmája nem 1948-ban, Féja Géza A felvilágosodástól a sötétedésig c. irodalomtörténete sem 1902-ben látott napvilágot, Tűztalpak című könyve pedig nem is jelent meg Bolya Péternek. Folytathatnák még, ám elég. Kötözködni semmiképp sem kívánnánk, annál is kevésbé, mivel számos portré lényegi fogyatkozását korántsem az effélékben keresnők. A feladat — nincs kétség — igen nehéz. Néhány sorban, bekezdésben avagy oldalon kell egymástól karakteresen különböző, pregnáns és plasztikus arcélek százait megfesteni. S Pomogáts nemegyszer remekel. Találomra választott példa: a Rába Györgyről adott portré szűkszavúságában is roppant találó, markáns, összetéveszthetetlenül egyedi képet ad egy személyiségről és költészetéről. Másszor viszont — sajnos, nem kevés esetben — kielégületlenül hágy a monográfia. Szerzője csupán leírni és értelmezni kíván, minősíteni, értékelni nem. Nagy ritkaság, ha egy művet pl. „sikerületlen”-nek nevez (mint Kolozsvári Grandpierre Emil Mérlegen c. regényét), 86
