Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 9. szám - Száraz György: A tábornok XXX. (életrajzi esszé)
október elején már arról beszél, hogy a németek a háborút elvesztették, a hadműveletek célja legfeljebb időnyerés „addig, amíg Németország valami elfogadható békéhez jut”. De Szombathelyi decemberiben azt is mondja, hogy a netáni „százszázalékos német győzelem” magyar szempontból aligha kívánatos, mert „százszázalékos német megoldást jelent”. Sok tábornoknak azonban más a véleménye, miért értene ő egyet épp Szombathelyivei, aki már Stromfeld 1919-es hadseregtörzsében is riválisa volt, s akit különösen utál 1936 ősze óta, amikor az átvette tőle a Ludovika parancsnokságát. Kicsinyes dolog a két ember kölcsönös ellenszenve, annál szomorúbb, hogy valamennyire ez is kihat a 2. hadsereg majdani sorsára. Kádár Gyula mondja el, hogy az akadémia parancsnokság átvételékor Szombathelyi mindent kritizált: kiképzést, belrendet, nevelési módszereket: „Majd adóik én ezeknek az elnevelt köly- köknek alma mater helyett alma pátert...” De még nagyobb baj volt, hogy Szombathelyiék be akartak költözni, Jányék viszont nem igyekeztek kiüríteni a parancsnoki lakást; mivel pedig „mindkét feleség járatos volt anyanyelvűnk érdesebb használatában, a két asszony alaposan összeveszett”, a férjek pedig még jobban megutálták egymást. Szombathelyi, ha belépett a segédtiszt Kádár szobájába, csak odaintett Jány ajtajára: „Ez bent van?” — s ha a válasz igenlő volt, tüstént sarkon fordult. Osztozott Jány vagy nem a vezérkar főnökének véleményében a háború kilátásait illetően, ezt nem tudni. De parancsnokiként józanul értékel egy november 15-én Budapestre küldött felterjesztésében: „A 2. hadsereg zömében póttartalékosokból álló gyalogsággal vonult el, mely a korszerű harcra kiképezve és felszerelve nem volt... Még egy hadseregnek nem szabad harcba lépni úgy, ahogy nekünk kellett, mert vérrel fizettünk meg mindent, amit itt tanultunk és amit otthon elmulasztottunk.” Már-már úgy tetszik, a ludovikai beszédben emlegettet együttérző parancsnoki szív dobogását halljuk, az alárendeltekről való gondoskodás hangjait. Ez pedig nem nagyon tetszett a németeknek. A honvédelmi miniszter, nagybaczoni Nagy Vilmos írja, hogy kérték is felváltását, mert kellemetlen volt számukra, hogy „állandóan fegyvert és fölszerelést kér”, s azt is kijelentette: ha mindezt nem kapja meg, „a továbbiakért nem hajlandó felelősséget vállalni”. Kádár Gyula viszont ezeket mondja: „A régi, barátságtalan Jány—Szombathelyi viszony tovább romlott. Jány vádoló leveleket küldött: a vezérkar főnöke nem követeli kellő eréllyel a németektől az arcvonal leszűkítését és a fegyverzet kiegészítését ... Ahány levél, annyi vád. Szombathelyi válaszai: a hadseregparancsnok nem elég erélyes az elöljáró német parancsnokságnál és alárendelt parancsnokaival szemben... Jányt csak úgy említette: ,ez a szép ember’, ,ez a Bercsényi Miklós, aki csak a fellépésével akar mindent elintézni’.” Jány tudta, hogy őt és hadseregét lehetetetlen feladat elé állították; hogy abban a helyzetben van, amelyről a tíz év előtti (beszédében szólt: a vett parancs — nevezetesen: 208 kilométeres védelmi szakasz tartása elcsigázott, rosszul felszerelt 250 ezer emberével — végre nem hajtható. Kettős alárendeltségében — elsősorban a német „B” hadseregcsoport parancsnokának s rajta keresztül a hitleri főhadiszállásnak, másodsorban otthoni elöljáróinak alávetve — egyelőre nincs módja, hogy öntevékenyen, felelősséget szívesen vállalva cselekedjék. De valamit azért tehetne. Dálnoki Veress Lajos — 1942-ben az 1. páncélos hadosztály parancsnoka — egy 1972-es, Münchenben megjelent hadtörténeti munkában, a doni pusztulásról írva, felidéz egy baráti beszélgetést imég ;a védelem nyugodt időszakából: „10 hadosztály- lyal többet és 100 km-el rövidebb arcvonalat kérj, Guszti, vagy mondj le. Én is követlek és a többi seregtestparancsok is. Talán így felébrednek az otthoniak és a német hadvezetőség.” A válasz csak ennyi: „Nem tehetem.” Hiúság? Szervilizmus? Ne keresgéljük: a kulcs ott van a tíz évvel előbbi akadémiai beszédben: Parancsolni csak az tud, aki engedelmeskedni is megtanult; és bármiként legyen is, a katonának át kell hatva lenni attól, hogy a felsőbbség is 829
