Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 1. szám - Lőrinczy Huba: Hasznos kalauz a nagyközönségnek (Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom 1945-1981)
noha számos kifogásunk egyikét sem rejtjük véka alá — semmiképp nem vagyunk egy platformon velük. S szükséges ez az elhatárolódás, hiszen Pomogáts műve sokkal jelentősebb s tiszteletreméltóbb kísérlet, hogysem könnyed vagy maliciózus fricskákkal „elintézhetnők”. A fitymáló recenzensek aligha olvasták el figyelmesen a könyv előszavát. Márpedig megtudhatták volna belőle, hogy a szerző „... nem elsődlegesen tudományos, hanem ismeretterjesztő jellegű”-nek szánta művét, célja nem a szűkebb szakma, hanem „ ... az olvasóközönség tájékoztatása . ..”. Mesterei korántsem a pozitivisták, adattömegét mégis vállalja, „Akár azon az áron, hogy az elkészült munka jellege kissé a lexikon „műfajához” közeledik.” Ahol s amennyire csak lehet, .......építeni próbál... az irodalomtörténetírás tudományos eredményeire..s egyáltalán nem tetszeleg a esalhatatlanság pózában: „Ez a könyv ... egy lehetséges ».fotográfia« szerepét szeretné betölteni.” Világos és szerény beszéd ez, illett volna méltányolni hát. A program rokonszenves s fölötte hasznos, s — összbenyomásunkat újfent summázva — a mű meg is felel e koncepciónak, betölti az előszó keltette várakozást. „Címzettje” nem a szakmai elit lévén, iskolások, gyors informálódásra vágyó „közolvasóik” lesznek a megmondhatói, mekkora hiányt pótol(t) Pomogáts vállalkozása. Csakis ezt: a bevallottan ismeretterjesztő karaktert és küldetést, nemkülönben az úttörés érdemét tudatosítván s elismervén formálhat jogcímet bárki is ellenvetéseinek, kifogásainak előszámlálására, s még ebben az esetben sem túl vonzó, ha a mindenáron kötözködés, a hetyke csipkelődés hanghordozását választja. Szabad és kell is bírálni Pomogáts könyvét, ám a tárgyilagosságtól el nem rugaszkodván, s létjogának, hasznos voltának léha — bár kimondatlan — elviitatása helyett egyre kellene figyelmeznünk mindenekelőtt: mely esendőségek, fogyatkozások miatt nem felelhet meg még jobban rendeltetésének. Célszerűnek tetszett előrebocsájtani mindezt, elvégre a továbbiakban magunk is a polémiára vetnők a hangsúlyt. Essék szó azonban föltétlenül a monográfia erényeiről is. Túl azon, hogy valóban lenyűgöző mennyiségű tényanyagot görget (adatainak sokaságát és frisseségét majd minden kritika elismerően emlegeti), észre kell vennünk: mily kevés hiba, tévedés rontja e „lexikon” hitelét. A megbízhatóság nagy érdem — az általunk észrevett melléfogások listáját utóbb mellékeljük. S ha némelykor bénítóinak, mértéktelennek éreztük is a faktumok folytonos áradásét (mi közünk pl. Látos Sándorhoz avagy E. Kovács Kálmánhoz? — kérdeztük kételkedve), be kellett látnunk: e könyv nem csupán egyszeri s nem kizárólag folyamatos olvasást feltételez, hasznosságának, tájékoztató funkciójának pedig elengedhetetlen feltétele az „extenzív totalitás”. A rostálás könyörtelen munkáját mindig az utókor végzi el megfellebbezhetetlenül, a kortárs kutatónak viszont — még ha érzékei s érzékeltet máris értékkülönbségeket, nyilvánvaló arányeltéréseket — a lehetőségig teljes „seregszámlát” kell nyújtania. Így járt el — egy viszonylag közeli példa — Schöpflin Aladár A magyar irodalom története a XX. században c. kézikönyve is, holott a szerzőnek vajmi kevés kételye lehetett egy Bónyi Adorján avagy egy Fodor László tehetsége és „halhatatlansága” felől. Ne fanyalogjunk — örvendezzünk inkább, hogy Pomogáts figyelme a „mezőny” egészére, a legkisebbekre is kiterjedt. Csak helyeselni lehet továbbá, hogy — szemben az Irodalomtudományi Intézet vállalkozásával — e monográfia címéből hiányzik a „történet” kifejezés. Jelzi e szó mellőzése is a szerző szerénységét, azt, hogy tudatában van munkája karakterének: regisztrálhatja, összefoglalhatja, rendszerezheti bár a jelenbe érő félmúltat, ámde „történetét”, vagyis szintézisét bajosan adhatná. Áttekinti, összefogja a periódust, időrend, műnemek, irányzatok szerint is, anélkül, hogy hosszabb távra érvényes, valódi históriájával kecsegtetne. Igénye megvan a szintetizálásra, lehetőségei annál kevésbé. Amit kapunk, mozaik lehet csupán, ám csakugyan létező tendenciák és erővonalak alapján rendezett mozaik. A Pomogáts választotta megoldás (előbb a harmadfél évtized irodalmi életének — műnemenként külön is vizsgált — „hossz- metszetét” nyújtja, hogy kövesse ezt írók és művek többé-kevésbé szerencsés csoportosítása, a „keresztmetszet”) még akkor is a legoptimálisabbnak tetszik, ha önismétlésre, átfedésre bőven kínálja az alkalmat. Találónak éreztük a kisebb-nagyobb 84
