Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 9. szám - Tandori Dezső: Egyáltalán nem hittem, hogy a hajnalt ébren akarom megvárni (vers)
mondhatnám, félreütni se tudok, nagy-forma szavakkal, akkor délelőtt? A temetés után? Amikor már szinte hazaértem minden nélkül, vagyis az örök megmaradás leendő igyekezetének ígéretével? Amikor csaknem nem várt senki; és mégis várt. Mit tud erről tényleg bárki? Mit tudok róla én? Mit beszélek? Az érzelmek érdektelenségének időszakában valaki annyira —-------nem is tudom rá a szót. Alszik, társai között, és meg fog halni. Mondjam azt, hogy nem akarom túlélni? Mondjam azt, hogy egyáltalán nem hiszem, hogy a hajnalt ébren akarom megvárni? Mondjam, hogy kutyám lesz helyette? Mondjam, hogy most ütöttem félre először? És kinek lehet azt mondani, hogy valóban ízlésesebb volna, ha megvárnánk, míg lejár az a nem is hitt haladék időm? Hol volt szó haladékról? Mindig az örök időről volt szó; lett valami több, valami nem hitt mód több, de annyival, hogy ez mind elmondható mégis. Természetesen: dajkamese. Most kell jönnie annak, hogy természetesen az; és ki tudja. Legföljebb még jobban lejáratom magam: meghal — és élek. Része leszek a középfajú eseménysornak, melyet sosem tagadtam. Sőt, híve lettem volna, örökre. Vállamon ült ma, hat éve lassan, hogy először ült ott, és nem lehet azt mondani, hogy nem repül el soha. Elrepül. Lehull röptéből, holtan lelem a kalitka alján, öt, vagy társai közül bárkit előbb. Olyan mindegy. Most befejezem ezt, mert csakugyan hajnal lesz másképp, és hajnalban korán fel akarok kelni, mint valamikor. Egyedül volt egy évig, ágyunkra engedtük igen korán, vagy végigdőltem vele, mert ki kellett ereszteni a kalitkából, arra igényt tartott, viszont álmos volt ő is, vagy ki tudja, életveszélyesen, végigdőltem, és nem tudom, miféle rövid szerencséket aludtam. Sose nyomtam agyon. Sose vágta ki a szemem; bal vállamon állt, lassan hat éve, fülembe ütögetett csőrével, éreztem puha tollainak elevenségét. 814
