Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 9. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll (regényrészlet)

nemsokára tényleg jobban lesz”, mondta, és én akkor már tudtam, hogy az a nő a vonal túlsó végén már soha nem lesz jobban, „jobban lesz asszonyom, persze, hogy jobban”, mondja a fater, és szenvedve hazudik tovább és megint és újra, „jobban, asszonyom, hamarosan jobban, természetes, hogy jobban...” „A kurva életbe!”, ordítottam, „nem lesz jobban, meg fog dögleni, tökéletesen meg fog halni, érti?!” „Hülye vagy?”, nipakodott rám a fater, de a kagylót elfelejtette lefedni, „bocsánat, nem oda beszélek”, mondta, felálltam, kirohantam, „elmegy, fiatalúr?”, szólt utánam a nővér, „el ám, a francba”, mondtam dühösen és bevágtam az osztály ajtaját. „A, nem”, gondoltam az utcán „soha”.

. , . Nem hazudok, Zsuzska, hihetsz nekem.

Felhívtam a kórházat, „Elvira” doktornőt kértem, és lám, kapcsolták.

— Halló, Verebes doktornő, tessék ...

— Ágoston László beszél.

— Kicsoda?

— Én, vagyis én, akinek, szóval akinek most adott egy koffeint. Szarul is vagyok, mondhatom.

— ...Jó napot. Baj van?

— Á, semmi. Kicsit dobog a szívem.

— Az a jó — nevetett.

„Aha”, gondoltam, „telefonba hősök vagyunk, mert, ugye, nem látnak bennünket.”

— Elfelejtette megadni a telefonszámát — mondtam.

— Ja, tényleg, ne haragudjon .. . Száztizenkettő-hatvan.

— És?

— Tessék?

— Vége?

— Minek?

— Hát a számnak! Ez csak öt... Ó, bocsánat, hülye vagyok. — „Tényleg; azt hittem, Pesten. Pedig nem; bizonyság rá az előttem levő telefonkönyv, amely akkora, mint egy tépett spirálfüzet, olyas, amilyenbe írni szoktam; rég volt, a fene egye meg.”

— Mikor hív? — mondta Elvira.

— Holnap.

— Ügyelek.

— Holnapután.

— Az jó.

— Viszlát.

— Viszontlátásra.

„Elvira”, gondoltam, kiléptem a fülkéből. „Az első ember D.-ben, aki szép, kicsi, kedves és ártalmatlan. Szeretem.”

Őszi, fátyolos nap sütött a város felett.

A főtéren — D.-ben! nem másutt, nem lehetett! — megálltam, „megvizsgáltam” magam: pulzus 100/min, a lüktetés alább hagyott, de még igen. „Most mi legyen?”, gondoltam tétován . . . Untam a „szerveimet”, a fejemet, a szívemet, a fel-le vérnyomásomat, és keservesen szidtam a felmenőimet, amiért egy ily vegetatív-idegrend- szerű nyomorékot nemzettek, mint én. (Anyám is ideges, de esetenként „kizongoráz- za” magából; apám „gyakorta ott” tapogatja a szívét — stressz!, mondaná ő-— de a szívbajt, akár van, ákár majd lesz, foglalkozási ártalomnak fogja fel, mint a kovácsok a süketséget.) — Ilyen egészen szarul, mint most D.-ben, még nem voltam. Talán többet kellett volna hányni tegnap este. „Szentitív a Lacika”, mondta apám, node hát: ez mégiscsak túlzás, egy-két konyak és néhány új kapcsolat miatt még nem kellene másnap ájuldozni, mint egy klimaxos vénlány. Szerencse, hogy — nagyké797