Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 9. szám - Bólya Péter: C-dúr, fisz-moll (regényrészlet)
— Per? — mondtam. Kerekre nyílt a szeme. Mosolygott a lelkem, mint mindig, ha kellemetlen meglepetést szerzek. Én, Ágoston L., tudom, hogy a vérnyomásban van egy per: kilencven per hetven vagy hatvan, vagy ilyesmi. Igen, oruos-családból származom. — Per hatvan — mondta ő. És ... mintha kérdezni akart volna valamit... Vagy: sok mindent. — Apám orvos — oldottam fel a feloldandókat. — Igen? — Nem jól mondtam? — („Mi az, hogy: „igen”?”, dühöngtem.) — Ágoston Ferenc, fő-főorvos, satöbbi. — Pesten? — Igen. És, dehát, maga tényleg nagyon szép. Most már nyugodtan elmosolyodott, miután tudta, hogy orvos-gyerek vagyok, ,a fene a kaszt-szellemű lelketeket”, gondoltam, s miközben őt néztem — szép volt, igen! —, egy csomó disznóság járt a fejemben, például Sir William Osler mondása, amely szerint: „Háromfajta ember van, férfi, nő és orvosnő...” — Maga pesti? — kérdezte. — Igen — mondtam. „Jó jel”, gondoltam, „kontaktus teremtődik . .. Szép ez a nő, és nem is öreg. Huszonvalahány éves, most végzett, azért olyan ijedt. Nem tud semmit. Semmiről.” — Kérem — mondtam —, mondja meg a nevét . — ... Elvira. Folytattam volna a „heves udvarlást” — amely egyébként nem szokásom, a korombeli csókákhoz általában úgy közelítettem, hogy menekülni kényszerültek —, de Elvira olyan szép és oly félénk volt — falat, lenyelhető! ember, legyőzhető! —, hogy... Igenám, de jött a köd, megint, pörögve, forogva... — „Jaj”, nyögtem (pedig nem kellett volna). — Rosszul van? — sikkantott Elvira-orvosnő. — „Ehh, ezt már annyiszor kérdeztétek”, gondoltam, az eszméletem távozóban .. . Aztán mégse. Illetve mégis itt maradtam. (Igen szar érzés volt, a majdnem-halál érzete, ide s tova a lét és a halál között. Pedig csak a vérnyomás ugrál, le s vissza. „Ennyi az egész”, gondoltam, „ide s tova, le s vissza, amíg aztán egyszer nem mozdul, és kész.” — Hetven a tenziója — mondta (idegesen) Elvira. — Kap egy injekciót. Koffeint — tette hozzá (biztatóan). Kiment. „Persze”, gondoltam. „Diagnózis: Sokat ittam tegnap, kávét is vagy ötöt, konyakot húszat, kaja semmi, csak a bő okádás a szállodában . . . Két óra alvás, Berkesné rondasága, és egyéb „tényezők”, és most ájuldozom. Semmi baj, minden jóra fordul ...” — „Minden jóra fordul”, suttogja Ica nővér... — Elsős gimnazista voltam, midőn (!) harmadszor is eltörött az orrom, bunyó következtében; az orrsövényem végképp elferdült, levegő se ki, se be, csak a szájon (tátogtam, mint a halak). Apám akcióba lépett — néha szokott! —, s elvitt a kollégájához, Nyári főorvosihoz. Aki megvizsgálta az orromat, és úgy döntött, hogy: „műtét”. — Másnap reggel befektettek a gégészetre (oto-rhino-laryngológia). Ica nővér — barna bőrű, vörös hajú, igen erotikus valaki, a szeme zöld és vidám, nővérruhája kék, fityulája fehér a vörös haján — odaosont az ágyamhoz, „tizenegykor műtik”, mosolygott, és a felsőkarom hátsó felébe döfött egy injekciót. („Morfiumot kaptál”, mondta a fater az első látogatáskor; ült az ágyam szálén, és rettenetesen be volt szarva, a főorvos elmondta neki, hogy „már az angyalok énekét hallgattam”, szóval majdhogynem elvéreztem Ica nővér hülyesége miatt. . . S a morfium, valóban. Igen finom érzés volt, lebegtem, mint egy luftballon; tudtam, ha kilépnék az ablakon, nem esnék le, mint kődarab, hanem fel az égnek, sikoltva a gyönyörtől, szállnék, repülnék . .. Nem féltem, pedig tudtam, hogy nagyon szar műtét elébe nézek, vésik, fúrják, törik, faragják az orrsövényemet, új utat csinálnak a levegőnek . . .) Mosolyogtam, mint a vadalma, Ica lépett be, „jöjjön, kérem”. . . — A műtő. Csillog-villog. Műtősök, fehérek. Nyári fődoktor, már bemosakodva, maszkban, kopasz fején sapka. „Jó reggelt, Lacika”, szólt tompán a maszk alól. Akkor — morfin ide vagy oda — megborzongtam. Ica 794