Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - Pomogáts Béla: Valóságfeletti aforizmák - Labancz Gyula: Lélegzettől lélegzetig
POMOGÁTS BÉLA Valóságfeletti aforizmák LABANCZ GYULA: LÉLEGZETTŐL LÉLEGZETIG A csend a költő számára jelenthet veszélyt s jelentheti magát a megtenmékenyülést, a benső összeszedettséget, az alkotást megelőző állapotot, amelyet a kimondás, majd az újabb csend követ. Labancz Gyula is ilyen költő: annak, amiről hallgat legalább akkora súlya van, mint amit kimond. Csendje teremtő nyugalom, egyszersmind a vers elemi alkotórésze, nemcsak a műhelyben érvényesül a hallgatás, hanem a szövegben is. Ez a szöveg valójában a szó és a csend között jön létre, abban a keskeny és bizonytalan sávban, amely a kimondást elválasztja az elhallgatástól. Minden szónak, minden állítmánynak és jelzőnek határozott nyomatéka és megszabott helye van ezért verseiber - áttetszőek ezek a versek, nemegyszer könnyedek, mintha nehézkedés nélküli fo Írnak lebegnének alá valahonnan az „ideák világából”, ő maga a fényre és a súi> tálán porra hivatkozik, midőn költészetének jellemzésére keres metáforákat: „fényre épülő porpiramis versekről” beszél (Preludium). Ezt a szüntelen lebegést, a csenddel érintkező szavak, mondattöredékek súlytalan játékát mutatták korábbi kötetei, az 1975-ben, a párizsi Magyar Műhely kiadásában mejelent Idő. személyi csönddel, majd az 1978-ban közreadott Szüntelen képmás, és ezt mutatja legújabb, Lélegzettől lélegzetig című verseskötete. A szavaknak ilyen nagy súlyt adó költészet eredendő módon összefogott, szinte aforisztikus, s néhány végsőkig tömörített kijelentésben, néhány pontosan megszerkesztett szóképben sűríti a költői mondanivalót. Valóban, Labancz versei alig néhány sorból állnak, Pilinszky óta alighanem ő a legszűkszavúbb költőnk, ritkán szól, s akkor is többnyire beéri egyetlen versmondattal, egyetlen költői aforizmával. „Azt mondom szeretlek / s ez nem kevesebb / mint a lélek / anyagszerinti honfoglalása” — olvasom egyik aforisztikus négysorosát (Azt mondom...). Az aforizma hagyományosan tömör és csattanós gondolatot jelent, a szó görög eredetijének értelme: „körülhatárolás”, „meghatározás”, ahogy a Világirodalmi Lexikon mondja: „rendkívül tömören és élesen megfogalmazott általános érdekű állítás, gondolatalakzat”. Mindez szigorúan és következetesen működő logikát .kíván, a klasszikus aforizmának a gondolati következetesség és a logikai tisztaság eredményének kell lennie. Nos, Labancz Gyula aforisztikus négy- vagy hatsoros versei éppen abban különböznek a klasszikus költői aforizmáktól, illetve maximáktól, hogy szerkezetük csak ritkán alkalmazkodik ennek a gondolati-logikai következetességnek a követelményéhez. Mondok egy példát: „A halál szemét bekötötted / átugorja árnyékát a folyó / csak hogy mögéd kerüljön / és csillagra váltja meséit a város” (Bújócska). Ebben a négysorosban — s hasonló példákat még idézhetnék — nem a logikai következetesség rendezi a szöveget, hanem a költői sejtelem, az érzés, az ösztönös rátalálás, mintha egy minden logikát nélkülöző szürreális álomvilág tapasztalatait szűrné le a vers. Valóban, Labancz kijelentései mögött a sejtelmek, az álmok, a mitikus felismerések nem-logikus rendező elve működik: a szó és a csend keskeny határsávján „valóságfeletti aforizmák” jönnek létre, ezek az aforizmák nem a gondolkodástól, hanem a sejtelemtől, nem a következtetéstől, hanem a felismeréstől kapják költői és nyelvi tömörségüket. A sejtelem és a felismerés az alkotó személyiség létének törvényeit, titkait ostromolja. Labancz nézete szerint a versnek az ember „végső kérdéseire” kell vála763
