Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - ILLYÉS GYULA ÉS ÉLETMŰVE - Oltyán Béla: Párhuzam és eltérés: Illyés és Déry "oratóriumának" világképében (tanulmány)
író előtt, ... máig meg nem közelített példáját valósították meg a demokratikus folyóiratszerkesztésnek.” Szabó Lőrinc, az „individualista” pedig, a közössége sorsáért érzett felelősséggel fogalmazta, így látta Illyés helyét a közösség életében. Portréját az adott történelmi pillanat veszélyérzete — hiszen 1956 októberében fogalmazódott — beárnyékolta ugyan, de éppen ez a feszültség adja e naiv rajongás hitelét. Negyedszázad múlva is erre rímelhetett a fiatalabb társ, Csoóri Sándor köszöntője a mostani évfordulón. „Az a problémákkal, rendkívüli feladatokkal dúlt kor, melyben éltünk, és az a nemegyszer lázbeteg föld, mely közös hazánk, jóban-rosszban gyanakvásokkal is vette körül sokunk hitét és szándékait: néha úgy tetszett, hogy nem értjük egymást, egymásnak ezt vagy azt az arculatát. Az idő azonban gyorsan és végzetesen múlik; és, ha lassan is, de tanít! Máris megtanított rá, hogy oldani kell maradék türelmetlenségeinket: Illyést, úgy sejtem, nagyobb igazság, okosság, nagyobb országos lelkiismeret vezette, mint talán bárkit a magyar haza szellemi vezetői közül, akiket ismertem. Bármily komplex a jelenség, az egésznek a nagyszerűsége előtt önként el kell csitulnia a részletkifogásoknak. Azt hiszem, mindenki, aki ezt a nyelvet beszéli, jogosan vágyódhatnék — s jól járna vele! — egy olyan magyar humanitásban élni, amelynek valahogyan Illyés az elnöke. Tavaly novemberben egy ország ünnepelte nyolcvanadik születésnapján Illyés Gyulát. Ügy érzem, hogy amit az élő ünneplésére mondtam, változatlanul érvényesen elmondható a halhatatlanról is. Méltatásnak szántam, mire megjelenik, irodalomtörténeti adalék lehet. OLTYÁN BÉLA Párhuzam és eltérés Illyés és Déry „oratóriumának” világképében Illyés: Az éden elvesztése és Déry: Szembenézni c. művének egy kötetben való megjelenése (Bp. 1968), az alkotó-kapcsolat, írói cél és teljesítmény kivételes találkozási pillanata. Illyés és Déry barátsága pedig nem új keletű, s irodalmi, eszmei találkozásaik sem ritkák. Hajdan, a szürrealizmus ars poétikája, majd a társadalmi szolgálatvállalás teremt köztük szövetséget, s bár a 40-es években n< mi eltávolodás mutatkozik, az 50-es évektől újra erősödnek az összekötő szálak. Többek közt: a szervezett közösség, forradalmi hatalom, személyiség, szuverenitás és erkölcs összefüggéseinek — a személyi kultusz légköre által is motivált — vizsgálatai (Kézfogások; — Niki, A téglafal mögött), absztrahálóbb, modellisztikusabb ábrázolásai (A kegyenc; — A kiközösítő), az öregedés élményének létfilozófiai meditációi (Kháron ladikja; — Ítélet nincs, Kedves bőpeer....') csengenek össze írói világukban. S mindezek új szintű kiteljesítéseként: a közös kötet. Jól ismert, hogy az azonos eszmei esztétikai törekvések sok esetben legfeljebb egy-egy antológiáig jutnak el. S ezekben, az azonos ügy szolgálatának kifejeződése nem jelenti szükségszerűen a csoporttárs teljes személyiségének vállalását is. Illyés és Déry „iker kiadványa” viszont a társ alkotó-minőségét fenntartás nélkül vállaló kölcsönös megbecsülés vitathatatlan bizonyítéka. Karaktere: a világ és egymás kérdésfeltevéseire, válaszaira egyaránt figyelő magatartásban gyökeredzik. A vers, oratórium, dramatizált jelenet, filozofikus meditáció elemeiből ötvöződő, nehezen meghatározható műfajú két írás, látszólag egyetlen probléma: egy esetleges atomháború veszély-érzetének gondolatmagjából kicsíráztatott látomás; lénye740
