Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - ILLYÉS GYULA ÉS ÉLETMŰVE - Ferenczi László: Illyés Gyuláról (esszé)
FERENCZI LÁSZLÓ Illyés Gyuláról Egyszer majd valaki megírja azt a könyvet, kétszáz-háromszáz oldalon, melynek cinje Illyés Gyula és kora, vagy Illyés Gyula és százada, esetleg Illyés Gyula, a 20. század tanúja lenne. Talán már készül ez a könyv, talán csak a jövő században születik meg szerzője. Ez a ma még csak képzeletbeli, de annál szükségesebb tanulmány valószínűleg nem lesz jogosabb, mint azok a művek, amelyek Voltaire-t és a 18. századot azonosítják, de nem is lesz jogosulatlanabb náluk. Ez a minden egyoldalúsága és elfogulatlansága ellenére is fontos és nélkülözhetetlen értekezés feltárja majd, hogy a születés és halál évszámai, 1902 és 1983 között mit őrzött meg Illyés a 19. századból, tényszerűen és konkrétan, és mit sejtett meg a 21.-ből, értékeiből és tendenciáiból, miközben a maga korát rendíthetetlen és mindig megújuló figyelemmel dokumentálta, sőt, netán, alakította is. Amikor Illyés megszületett, amikor első lényeges benyomásait szerezte a világról, amikor az első fontos könyveket elolvasta (Engelst és Darwint, Ferrerot és Kropotkint), még Isten kegyelméből I. Ferenc József uralkodott. És, amikor meghalt, 1983-ban, nos, nincs az az 1902-ben álomba szenderült Rip van Winkle, aki ráismerne régi világára. És ha a múlt századi magyar irodalomnak e kedves amerikai hőse vagy szimbóluma tájékozódni szeretne, hogy mi is történt azóta a világban, (és nemcsak Magyarországon) akkor az egyik legjobb bevezetője vagy útikalauza vagy iránytűje Illyés Gyula művei lennének. Elfogult lennék? Nyilván. De ebben az elfogultságban osztozom Alain Bosquet- val, aki így ír: „Csak három-négy élő költő tud azonosulni a század leikével, a szót legtágabb értelmében értve... ilyen géniusz a magyar Illyés Gyula.” Az a képzeletbeli könyv valószínűleg választ keres és talán talál is arra a kérdésre, hogy hogyan sikerült több mint hat évtizedes írói pályafutása során Illyésnek önmagát szakadatlanul megújítani, és az annyira változó arcú évtizedek mindegyikében legalább egy remekművet létrehoznia. Miért hat már első könyve, a Nehéz föld is, véglegesnek és befejezettnek, és miért csap meg az utolsó is, a Táviratok, Rimbaud-i indítás erejével, egy olyan Rimbaud-éval, a'i nem hallgat el. Illyés halálát azért olyan nehéz elhinni, mert Voltaire-i, Goethe-i volt munkaereje és megújuló képessége. Pontosan tudtam életkorát, hiszen ,5. születésnapja alkalmából én írtam a New Hungarian Quarterlyben az angolul olvasó világ számára a köszöntő cikket. Azóta megjelent a Beatrice apródjai, a Sorsválasztók, a Különös testamentum és a Táviratok, tehát három műfajban, regényben, drámában és versben alkotott felkavarót, fontosat és valószínűleg maradandót, sőt, egy negyedikben is, esszében, publicisztikában. Felfogható volt, elképzelhető volt, hogy ezen az emberen is beteljesedik minden test Bibliában megjósolt útja? A Magyarok naplójegyzeteiben olvasom, Párizs, 1938. augusztus 23. keltezéssel: „Ha a kultúra úgy halad, koronként bőrt váltva, mint a kígyó, úgy kell haladnia a jó írónak is, vagy legalábbis úgy kellene, én úgy szeretném. Mindig kiábrándít, ha egy író beváltja az ígéretét, azaz pontosan azt adja, amit vártak tőle. Azt igazán felesleges megmondani, amit hallgatói úgyis tudtak! Az író, aki útjában visszanéz közönségére: sóbálvánnyá merevedik. Akkor sem irigylem, ha ezt a sóbálványt rögtön ércbe öntik. A feladat nemessége a kockázatban van, az örökös helycserében és futásban. Még mindig keveslem pályám cikcakkjait...” A cikcakkok keresése és vállalása volt Illyés etikája és ez volt rendíthetetlen fiatalságának, azaz megújulóképességének, korszerűségének és időtlenségének titka. 724
