Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - Száraz György: A tábornok XXIX. (életrajzi esszé)

Augusztus 14-én sikerül ötmillió fontos rövidlejáratú francia kölcsönt szerezni, de ez már neun segít; a német pénzügyi és hitelválság következtében a helyzet tovább romlik, most már a jórészt kormánypártiakból álló 33-as bizottság tagjai sem kívánnak osztozni a felelősségben. Pallavicini őrgróf megállapítja, hogy az államháztartás teljes csőd előtt áll; az pedig képtelenség, hogy „a csődtömeggomdnok ugyanaz legyen, aki csődbe juttatta a vállalatot”. Sigray augusztus 17-én javasolja: a kormány mondjon le. Bethlen minden húrt végigpróbál: tőle szokatlan érzelmességgel bizonykodik, a világkrízissel érvel, ijesztget is burkoltan: „A forradalmak nemcsak a kenyértelenségtől s nemcsak a karhatalomtól függnek. A forradalmak függnek attól, hogy mennyire vannak szabadjára eresztve azok az erők, amelyek forradalmat csinálni akarnak.” Végül megtalálja önmagát és nyersen kijelenti, hogy a bizottságnak nincs joga lemondást követelni: „Ezekben az időkiben ennek az országnak egy egységes gondolatoktól áthatott korm^yra van szüksége, amely erősen kézben tartja a gyeplőt és nem riad vissza a felelősségtől. Hogy milyen praktikus és gyakorlati következtetések folynak ebből, azt méltóztassék megengedni, hogy ne itt tárgyaljuk, mert nem ez a bizottság, hanem vagy a parlament, vagy az államfő hivatott erre!”

Ügy tűnik, eszébe sem jut lemondani.

Másnap, augusztus ill8-án este, amikor a minisztertanács tagjai már a papírjaikat szedegetik az ülés végén, hirtelen megszólal: Pardon, van itt még valami aláírnivaló ... A papír nem más, mint a kormány előre megszövegezett lemondó nyilatkozata. A miniszterek csöndben, szó nélkül aláírják.

19-én délelőtt 10 órakor Bethlen utcai ruhában átsétál a Sándor-palotából a szomszédos kormányzói rezidenciába és átnyújtja az okmányt. Az MTI délben közli a kormány lemondásának hírét. Tömegek verődnek össze pillanatok alatt a lapok hirdetőtáblái előtt, a Nagykörúton egy ideig szünetel a villamosforgalom. Rebesgetik, hogy nem komoly a dolog, a kormányzó úgysem talál más embert; némelyek azt is tudni vélik, hogy Bethlen egyszerűen szarvasvadászatra készül, s miniszterelnökként, válsághelyzetben le kellett volna mondania a mulatságról.

Hogy ő maga hogyan gondolta valójában, nem tudni. Az MTI-nak adott nyilatkozata magabiztos, nem a bukott, de a visszatérni készülő politikus hangján jelenti ki, hogy hamarosan várható „a teljesen normális gazdasági élet beállása.” Ugyanakkor, bizalmasabb beszélgetésben azt mondja, mennie kellett, az őt körülvevő gyűlölethullám, már-már a rezsimet fenyegeti, a soron következő feladatokat másoknak kell elvégezni, ő majd csak akkor következik ismét... Dekát: „ha Bethlen gallérja tudná, hogy mi van a gazdája fejében, Bethlen nem viselne gallért.”

Denis de Rougemont épp ekkortájt jelenteti meg a Revue de Geneve-ben több folytatásos tanulmányát Magyarországról és a „sok helyütt még török szagú” Budapestről; leírja benne, hogy megcsodálta a kormány „sovány és merev” elnökét, „(fekete-arany díszruhájában”: „ha így öltözködve jelennék meg a Népszövetség előtt” — mondja — „sokkal jobban megértenék a politikáját...”

Az újságíró Benamy Sándor egyetlen apró, „miikszáthi” jelenetbe sűrítette Bethlen viszonyát a környezethez. Interjút szeretne tőle — a 30-as évek végén vagyunk már ekkor —, s egy kolléga, „nagy budapesti napilap híres munkatársa”, közbenjárást ígér. Az intervenció színhelye a Parlaiíient folyosója:

„Bethlen kinézett a Dunára, cigarettázott. — Kegyelmes uram... — állt meg mögötte a kolléga. — Kegyelmes uram... Semmi válasz. Mi lehet a Du712