Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)
nek, az emberiségnek adja vérét, talpait, fogait, perceit.” Továbbá: „Somján Niklával szemben a legszebb kul túrtáj. A parasztember kék kötényt hord itt. Ha van 'hely, mely Berzsenyi ifjúkori ódáit lebegésben utánozhatja: a sömjóni szőlő az.” Nem másolom tovább, az én hangulatom is éppen ilyen volt, bár az a Somogy, amit én láttam, más, mint Németh László idejében, s még inkább más lehetett Uiraságod korában. [Míg kiváló elődöm Uraságodhoz akart közelebb kerülni, én a sömjéni 'emberek életét hadd keressem, érdekesebb is lehet, mint amit amúgy is tud. S miként Kölcsey, én az urat önimádónak nem tartom, hogy dicséretemet ólhajtaná, Kölcsey mondatát pedig félresöpröm: „aki teljes életében semmiről sem gondolkozott oly mélyen, mint saját dicsőségéről... s boldog ön- szereiméiben azt hiszi, hogy mindaz, ami bajusza alól kigördült, egyenesen átzeng a halhatatlanságba.” De nem kell félresöpörnöm sem, mert letakarította már az utókor. Házáról írtam, most csak betekintettem udvarába, s eszembe jutott, biztosan annak a fiatalembernek a családja lakik ott, akivel Németh László beszélt. Az udvaron azt a megöregedett gazdát talán jó >reggelt-tel köszöntöttem volna, ha látom. Szép tavaszi délelőtt a mihályfai utcán. Sömjénben éppen az az idő, mikor az állatokat már elrendezték, s kijött az utcára ki-ki a maga dolga miatt. Kinyitott a bolt, ha csütörtök lenne, ma húst is lehetne kapni, de mindennapi a friss kenyér, most osztják a tápkeveréket az állatoknak. Megszólítok egy öregembert, tolja a zsákkal megterhelt biciklit. — Nyolcvan évig nem látott engem orvos. Na, most aztán, hogy ráesett a lábamra az a ménkű nagy fa, azóta már csak bipegni tudok — adja tudtomra röpkém a gyereknevelő intézet napsütötte falánál, mikor a gyerekek éppen leckéiket énekelték föl. Kozák János átment a túlsó szerre áhhoz a bőrkabátos emberhez, akit tegnap este a tanácstagok között láttam. Kinyitja a 'kaput, s visszakiált: — Gyere! Itthon a Horváth Jenő — odaértemkor halkabban folytatja — A Bagics bácsi fölment a szőlőbe, majd megkeressük. A kisumoka azonnal [kiszaladt az idegenekhez, aztán vissza és az ajtórésen bámul ránk jó sóikéig. Tartózkodóan csoszogtunk az ajtó előtt. Kár borral kezdeni a napot. [Mégis megiszunk hárman egy litert illendőségből. — A szőlősgazdának a napi rendes adagja négy liter, az Imre bácsinak köllött tíz is, úgy érte meg a nyolcvankét évét — mondta Horváth Jenő, s így biztatott bennünket, mikor az 'üvegre csodálkoztunk. Hatvanéves nyugállományú szövetkezeti tag. A tanácsülésen ő volt a legöregebb, bőrkabátjában gubbasztott, most a kiskabátjában fiatalos, hiszen otthon van. — De kétszáz az az átkozott vérnyomás — én pedig megjegyzem, hogy méréssel százhatvannak kellene lenni normálisan. — Magas — szólt közbe, mikor a délelőtti boirivás káráról kezdtünk beszélni, s elmondta, mi a sömjéni szokás; mindig megkínálják az arrajárót, az építkezések bor nélkül meg sem lehetnének. — A magas vérnyomás miatt tartóztatom magam. Egészséges fajta vagyunk különben. [Két hónap múlva lett volna száz éves a nagyapám, a hegyre mindennap kiment, ő is, az apám is kovács volt. Nagy volt a család; nagy asztallal éltünk. Tizenkét gyerekhői kilencen maradtunk, kitaníttattak bennünket, az egyik testvérem iskolaigazgató Kocson, Pesten is vannak olyan vezetőfélék. A nagybátyám is folytatta a fcovácskodást. [De ez most már olyan félig-meddig munka, tudja? Mikor még azt a sok laposvasat köllött élesíteni, patkóin!?! Most csak innen-onnan van valami, ha elromlik. Tudja, a szegényebbek kitanultak 702
