Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)
ÁGH ISTVÁN Dani uraságnak IX. Ama szarvasi Tessedilk Sámuel evangélikus tiszteletes a 18. század végén, Ura- ságod ifjú korában, az úrbéri viszonyok eltörlésére való célzásait tapintatos, szinte bocsánatkérő szavak után ekképpen mondja: „Nékem úgy tetszik, egy jó rendbe vett falunak, bizonyára igen szembetűnő újsága, s ennek bevéteten- dő hasznai a szorgalmat« sságot igen ff elmagasztalnák; ez pedig valóban meglenne, ha a paraszt egy néki mutatott földet, mint sajátját mívelhetné... Ha ez mint egy saját jószág a parasztnak szorgalmatosságát elegendőképpen fel nem buzdítja, nem tudom, ki egyéberánt a parasztnak gondolatját, és fcörülálló dolgait esmérem, hogy miás javaslóit módok közül ezen dologban melyik munkálkodhatnék jiobban.” Tessedik olyan lényegre tapintott, ami az 1950-es években annyira fonákká vált, mint az a csavarhúzó a csavarnak, mellyel a csavart visszaforgatták, s az egész paraszti társadalom eddigi szerkezete összeomlott. De ugyanabból az anyagból kellett újra s másra fabrikálni, küszködve munka- kedvvel és alkatrészhiánnyal. Ezek a mostani öregek, akikkel szanaszét beszélgetek, s most Mihályién már kedélyesen eltársalgok, életükben két eseményt említenek legtöbbször: a háborút és a szövetkezetesítést. „Iszkáz elesett!” — írta apám 1959 februárjában pesti fiadnák, láthatja a Tekintetes Úr, apánk a belépést igazi csatavesztéshez hasonlította. És hogy emlékszik D, akit a másik oldalra állítottak? — Majid jött a korszak, amikor paraszt testvéreimet szorítottuk a parcelláról a szövetkezetekbe. Akikor ón élszervező és bensőmben élsirató voltam, nagy feszültségeken mentem át. A paraszttól el kellett venni, mindennél nagyabb támaszát, a földet. Álmaimban visszatérnek azok a paraszti arcok, a remegő szájszélek és a passzust aláíró kezek. Az asszonyok szemében a sírás könnyei és a kötény széléhez kapaszkodó gyerek. Siralomiház-j elenetek százával. Mert nem (értették, mi sem értettük, csak csináltuk, talán igazán szabad, ha megszabadítjuk a földtől, majd „akkor lesz igazán a föld az övé, ha nem lesz az övé”. Természetesen ezekkel a tételékkel még ma is hadakozom. Nyugodtan meghalhattam volna a parasztfeszítő időben. Azok az arcok, azok a szemek és azok a kezek! De jó, de jó, hogy azért a szövetkezés magyari alapon mégiscsak bejött. így nyer az emlber föloldozást. Mégiscsak bejött — mihályfai, sömj-áni, hetyei példákkal kibontakoztatom apránként, de még az elején kijelentem, a magyar mezőgazdálkodás a világ elején tart, remélem, nem is fog lemaradni. Viharkabátos szervezők jártak házról házra, addig maradtak, míg a gazda alá nem írt, hajnalig, vagy ha akikor sem, újra visszajöttek. Előfordult, hogy a gazdiát a tanácsház forró kályhája mellé állították, s ájulásáig várakoztak a kézjegyére. Sokain a szőlőkbe menekültek, vagy a városi rokonokhoz. Persze 693
