Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 8. szám - Thiery Árpád: A hinták hidegzöld vasváza (regényrészlet)
— Mi van? — nyitott át. Hároméves lánya a szőnyegszövő állvány előtt állt. Mereven, védekezésre készen. Mindkét markában egy-egy színes műanyag kocka. Körülötte szétdobált játékok. Mint egy robbanás maradványai. Arcán dac és kétségbeesés. — Mi van? — kérdezte Frank ismét. Nyomatékosabban. — Hiába mondom neki — kiabált Helga csaknem hisztériukusan —, hogy rakja el a játékait, mert rögtön itt lesz a Mamika! Mintha a falnak beszélnék! Frank leguggolt a lányához. A fürtös hajkoronától övezett arcot fürkészte. — Miért nem rakod el? — kérdezte. Fanny némán rázta a fejét. A markában szorongatott kockákat leejtette. Frank arcán felhő suhant át. — Vedd fel! Fanny farkasszemet nézett az apjával. Meg se moccant. — Vedd fel, ha mondom! A kislány némán rázta a fejét: nem. — Velem is ezt csinálja — sopánkodott Helga. Frankot homályos szorongás fogta el: ahogy az ember bizonytalanul matat egy régi fiókban. Mintha saját magát látta volna egy hasonló helyzetben. — Rakd össze azonnal! — dörrent a hangja. Fanny összeszorította a száját, és a fejét rázta. — Nem hallod, hogy mit mondtam? A kislány meg se mozdult. Nyílt, ártatlan kék tekintette rászegeződött az apjára. Frank dühösen előkapta a vizesbögrét, a csapnál teletöltötte, majd leöntötte Fannyt. Emlékezetes pillanat maradt. Frank csak annyit fogott fel: visszavonhatatlan. Valahogy úgy, mint amikor az imádatunk s a féltékenységünk épp az előtt lepleződik le, ami ezt a gyötrelmet előidézte. Pedig az egész csak annyi ideig tartott, mint egy nyilallás. Megrökönyödést, szomorúságot, elesettséget várt, hogy a könnyekig megsajnálhassa a lányát. Fanny szemében azonban düh és gyűlölet lobbant, összerándult a szemöldöke. Egy pillanatig úgy tűnt: bármi megtörténhet. Aztán, elpattant a húr, és hároméves gyerekké változott. Fájdalmas óbégatásba kezdett. Fizikailag is átélte, hogy mi történt. Arcáról, ruhájáról, ujjairól csöpögött a víz. A karjait tehetetlenül leengedte. Mozdulatlanul, szinte mereven állt, és teleszájjal ordított. Nem bírta abbahagyni. Helga odaugrott, hevesen magához szorította. — Mit csináltál vele? — ordított Frankra. — Tisztára kisírja a szemét!... Frank napokig úgy viselkedett, mint aki megsértődött. Az anyósa figyelmét nem kerülte el. Meg is jegyezte, de Frank nem adott magyarázatot. Kerülte viszont a lánya tekintetét. Pedig nyilvánvaló volt, hogy kezdeményezni kell, ezt azonban halogatta, bízva abban, hogy előbb-utóbb elévül annak az emléke, ami történt. Ezért kapott az alkalmon, amikor a főszerkesztő szólt, hogy utazzon ki néhány napra valamelyik faluba, és írjon két-három riportot á téesz-szervezéséről. Másnap reggel a sajtmester hozta a hírt. — Karalyos Gyula az éjjel felakasztotta magát. Frank a konyhában borotválkozott. — Csak össze ne szabdaljam magam — fohászkodott. Mereven bámulta magát a tükörben. A szemei véresek voltak. Mint mindig. Megborzongott: váratlanul felrémlett a pesti Városliget, a lefűrészelt tetejű Pobeda, a petőfigalléros fiatalember. De másképp volt köze ehhez a halálhoz. Abban a percben, amikor az öreg kimászott az ágy alól, ostoba és nevetséges kiszolgáltatottsága miatt rögtön a szívébe zárta. Most rádöbbent: az öngyilkosság sokkal mélyebben érinti őt, mint egy szánandó öregember halála. Kezdte átjárni a hír. A lábai megremegtek. A mellkasában is érzett valami szokatlant. Mintha szétnyílt volna, s noha mindenki láthatta: megnézhette a szívét, a tüdejét, a nyelőcsövet, a bordák jelenlétét, neki mégis úgy tűnt fel, hogy ezek helyén hatalmas üreg tátong. 683
