Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - VITA - Balogh Ernő: A "nemzedék": közösség és sokarcúság - Polemikus megjegyzések Csengey Dénes: A magyar beatnemzedékről c. esszéjéhez
„még az sem volt világos előtte, hogy merre, hová és miféle áramlatokban”. Egyszóval: bár öntudatlan, arctalan ez a korosztály, ám semmiképp sem naiv kollabo- ráns. Az elsődleges feladat pedig — mindebből fakadóan — nem lehet egyéb, mint a generáció valóságos (eszmei és cselekvésbeli) nagykorúsítása, a helyzet ellentmondásainak könyörtelenül radikális felszámolása a „nemzedéki progresszió” vezérletével — sugalmazza szüntelenül a kontextus. Természetesen, az esszé oknyomozó és eközben programjelző gondolatai — miként az alábbiakban látni fogjuk — sokfelé indáznak, de az egészet mindig törvényszerűen szegényítő lényeg megítélésem szerint előzetesen ennyiben összegezhető. S itt akkor álljunk is meg egy kicsit. A szerző nézeteiben a nemzedék olyan történelmi-társadalmi meghatározottságú, alakítottból mindinkább alakítóvá váló közösségként jelenik meg, amelynek összetartó erejét a valóságélmények közelítőleges azonossága képezi. A generációk vitathatatlan különbsége — a most zárójelbe tehető életkori-élettani motívumokon túlmenően — szerintem is mindenekfölött abból ered, hogy eszmélkedésüket más-más eseménysorok, relatíve „készen kapott” helyzetek irányítják, így szükségszerűen eltérő lesz a viszonyítási rendszerük, etalonjuk. De fűzzük ehhez azonnal hozzá: a nemzedék — s Csengey Dénes ezt már figyelmen kívül hagyja — mindig csak messzemenően viszonylagos, tehát sohasem elsődlegesen orientáló közösséget alkot, mert lényegéhez tartozik a természetes sokarcúság. S törvényszerűen, mivel a valóság társadalmilag objektív kihívásai azonosak ugyan a nemzedék valamennyi tagja számára, de a válaszok semmiképp sem monolit jellegűek. Sőt, nagyon is különfélék lehetnek — az adott társadalmi szituációban rejlő alternatíváknak, a kétségbe aligha vonható világnézetbeli, életszemléleti differenciáknak megfelelően. Ebből következően viszont az esszé logikájának alapja, elvi kiindulópontja válik számomra problematikussá, mivel mesterségesen egységesítő eljárása főképp a szó eredendő értelmében vett ideológia-teremtést szolgálja, amennyiben a valóság tendenciózusan válogatott részmozzanatait érvényességükben önmaguk fölé emeli, az általánosság és a kizárólagosság szintjére stilizálja föl, és az így szerzett — végletesen egysíkú — képet avatja végső következtetéseinek, eszményállításainak fundamentumává. A cikk gondolatmenete — készséggel elismerem — önkörein belül konzekvens, de a nem létező egység mereven végigvitt fikciójával Csengey Dénes is elszakadt „Valóság nevű nagybátyánktól”. A nemzedék „énazonosságának” kulcsszerepű kategóriája számomra ezért eleve bizonytalan tartalmúnak tűnik, mert a valóságban — és szerintem nem csak kivételesen, hanem általában, szükségszerűen — szinte semmi lényeges sem feleltethető meg neki. Itt mindössze a generáció egyes tagjainak vagy tudatosan szerveződött közösségeinek identitásélményeire lehetne reálisan rákérdezni, ez pedig minőségileg más, mint amit Csengey Dénes írása feszeget. Jobbára manipulativ alkatú tehát ez a fogalom, mely innen közelítve kizárólag arra látszik alkalmasnak, hogy — akár mesterségesen — rossz közérzetet, kiábrándultságot szuggeráljon. Hasonló szempontból tekintem megtévesztőnek, vitatandónak az „öntörvényű nemzedéki létezés” többször felbukkanó kategóriáját és a mögötte húzódó nézetrendszert is, mivel meggyőződésem szerint az ilyen autonómia — ha egészséges, ha konstruktív szellemű, ha nem önáltató — csupán igen viszonylagos, hiszen a társadalomban nincsenek egymástól hermetikusan elzárt generációs szigetek. Utópia ez az árnyalatlanul hagyott, létszerűen megalapozhatatlan „öntörvényűség”-elv, mely — úgy vélem — a már egyébként is fölgerjesztett, torz méreteket öltött nemzedéki feszültségeket próbálja szervetlen módon, bármi áron tovább fokozni. Ugyanakkor Csengey Dénes folyvást és nagy nyomatékkai hangsúlyozza, hogy a generációk eltávolodása és időnkénti szembenállása csupán kifejezője mélyebb és általánosabb társadalmi antinómiáknak, fejlődésbeli zavaroknak. E gondolatnak viszont részben ellentmond a „nemzedékkel” szemben támasztott követelménye: saját célok kitűzése, saját mozgalom szervezése stb. Ennyiben egy generációs alapon strukturálódott társadalom képe bontakozik ki előttünk, s a szöveg sugallatai szerint e közegben a „nemzedék” küldetése lehetett volna, lenne a „kizökkent idő” helyretolása. Az egyik oldalon tehát mégis csupán a „nemzedék” áll, a másikon pedig a 666
