Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - Petneki Áron: Mátyás király öröksége

hadszíntérré változó magyar földről, szerencsésen épen megmaradt. Kicsit szomorúan szemléljük a másak tárlóban a hasonló tálak apró töredékeit, amelyek a budai vár ásatásaiból kerültek elő. Mátyás palotájának bronzszobraiból semmi sem maradt — a fém kiváló alap­anyagul szolgált a török ágyúöntőknek. Eddig jobbadán csak Bonfini leírása nyomán volt valamelyes fogalmunk róla: „Az udvarban szemben három fegyveres álló szobor tekint le a belépőkre. A középső Mátyás, fején sisak, ... Jobbról atyja, balról a szo­morú tekintetű László. Az udvar közepén márvány medencében érckút áll, tetején sisakos, fegyveres Pallas-szoborral. A palota bejáratánál, az elülső nyitott erkélyen Talpazatukra körben győzelmi jelvények vannak faragva.” Ez utóbbi kapuőr-figurák egyikének modelljét Balogh Jolán abban a kis bronzszoborban fedezte fel, amely Bertoldo di Giovanni firenzei szobrász műveként ma a liechtensteini herceg tulaj­dona, s a kiállítás egyik legszebb darabja. Újabb nagy élmény vár ránk: elsötétített teremsorba érünk. Csak néhány sápadt neoncső világít. Így próbálják védeni a napfény káros hatásától a világ minden ré­széből újra egybehordott corvinák legszebb miniatúráit. A csodálatosan illusztrált kéziratok között nem lehet esztétikai rangsorolást tenni, ám mindegyikük közül ki­emelkedik a bécsi Hieronymus-kódex, a párizsi Cassianus-kódex, s hazai corvináink elseje, ä Philostratus-kódex. Mindezeket együtt látva tudjuk magunk elé képzelni a budai vár könyvtárát, s a fáradalmait könyvei közt kipihenő Mátyást, aki 1471-ben, Pomponius Laetus itáliai humanistához írt levelében maga is bevallja, hogy még a háborúban is minden szabad percét az irodalomnak szenteli. A tompa félhomályt hirtelen csillogás váltja fel. Elérkeztünk az ötvösművészet termébe, ahol az egyik főhely — lévén, hogy az esztergomi Mátyás-kálvária csak fényképen van jelen — a bécsújhelyi Korvin-serleget illeti, amelyet a király ajándé­kozhatott 1471 táján a városnak. Az egyházi rendeltetésű tárgyak között ott sorakoz­nak a gyöngyösi Szent Bertalan templom kedyhei, amelyek a mai Magyarország te­rületén fennmaradt legteljesebb középkori templomi kincstár darabjai. AteUenben kétfelől egy-egy meztelen ércszobor áll, pajzsosán bárdot, illetve kardot emelnek, pedig, a hímzett egyházi öltönyök közepén foglal helyet az úgynevezett fojnicai ka- zula, amelyet későbbi „kegyelete®” kezek Mátyás király Firenzében készült trónkár­pitjából szabtak. 1874-ben bukkant rá Kállay Béni belgrádi osztrák—magyar konzul egy boszniai ferences zárdában. A Korvin-címerrel ékes miseruhát Ferenc József váltotta vissza. Ez a kiállítás egyik kulcsdarabja, ott látni valamennyi plakáton, szó­rólapon, katalógus-címlapon. Bár az élmények hatása alatt kissé már megfáradtunk, a kiállításnak koránt sincs vége. Most következnek a magyar reneszánsz művészetnek azok az emlékei, amelyek a budai udvaron kívül keletkeztek. Ismerősként üdvözölhetjük a várkápol­nában a visegrádi mérványkút oldallapjait, a Báthori-madonnát vagy a diósgyőri, arcán megcsonkított domborművet; a csíkmenasági oltárt s az egyik terem mennye­zetéről ránktekintő gogánváraljai festett famennyezetet, a budai és visegrádi udvar itáliai eredetű, kazettás mennyezeteinek későbbi, s immár magyarul szóló visszhang­ját. Az egyik négyzetbe páncélos katonát festett a piktor. Ez is mintha jelképe lenne a XVI. század elejének: az ország szüntelenül hadban áll. Az utolsó terem kissé ne­hezen áttekinthető, mint maga a mohácsi vész kora is; fegyverek, sírkövek, török császárok genealógiája mellett talán a legtöbbet egy címereslevél árul el az akkori időkről. A címerképben menekülő lovast látunk, mellette gyalogosan futó katonát. Bakács Sandrin azért kapta ezt a „beszélő címert” Szapolyai János királytól; mert a mohácsi csatamezőn átengedte lovát Bánffy Jánosnak, a későbbi nádornak. A kiállítás utolsó tárgyának is szimbolikus jelentése van. Sylvester János 1541- ben kinyomtatott Újszövetség-fordítása ez. Abban az esztendőben hagyta el a sajtót, amikor a török végképp bevette Mátyás budai palotáját, s amellyel egy korszak záró­dott le. Az 1982-es sohullaburgi 'kiállítás anyagának legnagyobb részét ez év első felétől a hazai közönség is láthatta a budavári Magyar Nemzeti Galériában. Túl az esemény müzeológiai és kultúrpolitikai fontosságán volt egy olyan mozzanat is, amelyet vala­hol szinte minden látogató érzékelt. Ha töredékeiben is, de ismét eredeti helyén, Mátyás székvárában láthattuk Mátyás király örökségét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom