Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - Petneki Áron: Mátyás király öröksége

csőm’’ (a palotát magának a pápának, IV. Sixtusnak a követe nevezte így 1483-ban!), a nyéki vadászkastély, a diósgyőri és tatai vár. Különösen Visegrád szépsége és gazdagsága tűnt íel a külföldieknek. Oláh Miklós Hungária című, 1536-ban írt művében egy meglehetősen fura históriát örökített meg ezzel kapcsolatban:

„Mesélnek egy éppoly kacagtató, mint emlékezetes történetet, amely valaha itt megesett. Egyszer egy török követet, mint az szokás^ a király udvari emberei a városból az udvarba kísértek át, hogy előadja követsége ügyét. A kapuban, ahonnét egyenesen föl lehet látni erre a függőkertre, kissé megállt és körültekintett, és nyomban annyira elálmélkodott a hely tündöklő szépségén, a tömérdek udvaroncon, kik az alsó és felső udvarban, ahol a király volt, arannyal-ezüsttel átszőtt ruhákban, nem egy kezében fokossal, mint az nálunk szokás, valamint ezüstkardokkal, aranyláncokkal díszelegtek, hogy elfelejtette követi mondanivalóját.”

Korunk embere talán már nem álmélkodik ilyen őszintén, ám ha az alsó-ausztriai Schallaburg várában néhány órát áldozott arra, hogy a „Korvin Mátyás és a reneszánsz Magyarországon” című kiállítást megtekintse, sok mindent megért majd ősei csodálatából, legyen akár választófejedelmi, akár török követ leszármazottja, akár csak Mátyás győztes és fényesen megrendezett hajdani bécsi bevonulását megbámuló polgár kései utóda. Csodálkozva láthatja, hogy egy olyan ország, amelynek talán még történetéről sem hallott sokat, milyen csodálatos műalkotásokat tudott létrehozni.

Az arra vetődő magyar látogató pedig (örömmel írhatom le, hogy igen szép számban arra vetődő!) kissé eltűnődik: ennyi pusztító háború (no meg néha a múltat nem tisztelő békés újjáépítés) ennyi zsákmányéhes had vagy ötvöstárgyakat könyörtelenül beolvasztó császári tisztviselő után is, ha csak töredékeiben, de végre mégis együtt láthatja egy jelentős korszak művészeti emlékeit, amelyekért különben nemcsak Magyarország minden valamirevaló múzeumát, de Bécs, Bécsújhely, Firenze, Milánó, Krakkó, Vaduz, London, vagy New York gyűjteményeit is fel kéne keresnie.

Mátyás király életében sohasem járt Schallaburgban, jóllehet a nem is olyan messze fekvő Sankt Pöltenben megfordult. Mostani, 1982-es bevonulása talán nem volt olyan látványos', mint a már idézett 1476-os budai, mégis legalább egy akkora győzelemmel ért fel, mint egykor 1477-ben, a Duna partján fekvő Stein városának bevétele. Ám ezt a bevonulást nagyon kemény munka előzte meg. A kiállítás látogatói általában nem nagyon sejtik, mi minden történik annak érdekében, hogy nyugodtan szemlélhessék a műtárgyakat. És az a jó kiállítás1, ahol a megnyitó után már semmi sem érezhető a hosszas tárgyválogatási vitákból, a katalóguskészítés gyötrelmeiből, a restaurátorok túlóráiból, a műtárgybiztosítás bonyolultságaiból, s a kiállítás szervezésével megbízott művészettörténész álmatlan éjszakáiból: legyenek együtt a fotók, idejében elkészüljenek a térképek, ne késlekedjék a fordító, ne hibázza el a magyar neveket az osztrák grafikus, készen álljon a kamion, ne vesszen el semmi... És a schallaburgi kiállítás ilyen szempontból is sikerült, sikeres próbatétele volt az egész magyar muzeológiának.

Mindezek előrebocsátása után tegyünk most már egy képzeletbeli sétát a schalia- burgi várban, a Mátyás-kiállításon, A későreneszánsz stílusban épített vár árkádos díszudvarán áthaladva kezdjük meg a kiállítás megtekintését. Huszonhárom terem vár ránk, 893 műtárggyal, mindegyikről csak a majd nyolcszáz oldalas katalógus segítségével tudunk meg minden részletet. A történeti bevezető tábla után a magyar- országi reneszánsz és humanizmus kezdeteivel ismerkedhetünk meg, különösen Vitéz János érsek életművével, pompás kódexeivel, de itt láthatjuk Janus Pannonius verseinek első, XVl. századi nyomtatott kiadásait is. A következő három terem a Hunyadiak családjával, majd magának Mátyás királynak személyével és politikájával foglalkozik. Az egyik fali tárlóban ott látjuk Hunyadi János címereslevelét (pontosabban a kibővített címer adományozását rögzítő oklevelet), s a hollós címer különféle, kőbe faragott, pecsétnyomóra vésett változatait. Figyelmünk ekkor Mátyás személye felé fordul: arcmásait vizsgálhatjuk érmeken, festményeken, miniatúrákon, s végül a márványdomborműveken. Az általunk Oly jól ismert Mátyás és Beatrix profilkép mellett azonban van egy bécsi darab és egy jóval korábbi, 1465 táján készült lombard mestermunka is, amely a milánói udvar számára, egy tervezett Hunyadi—

653