Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - Bálint Endre: Rottenbiller utca 1. (életrajzi törmelék)
BÁLINT ENDRE Rottenbiller utca 1. 1948 és 1982 között volt a Rottenbiller utca 1. 11/17. szám alatt az a „csatatér” és ugyanakkor „támaszpont” is, ahol a szellem erői vívták küzdelmüket; nem egymás ellen, hanem a külvilág betolakodása ellen. Amikor még a rózsadombi paradicsomi utolsó hónapokat éltük, a minket kilakoltató hatalmasság nővére azzal vigasztalt minket, hogy „meglássuk, milyen jó lesz nekünk, hiszen a gyermekeink, fiam és Jakovits ikrei az ablakból nézhetik a Baross-téri nyüzsgést”. Valóban csodálatos volt ez a Baross tér. Szemben velünk egy akkor még létező Zóna nevű eszpresszóból éjszakánként velőtrázó sikoltások bontották fel a csendet, nyilván megkéselt prostituáltak és más éjjeli pillangók fájdalmas üvöltései ébresztettek fel minket, vagy a rendőrségi kocsik szirénáinak — számomra ugyancsak nehezen elviselhető — hangja, szinte éveken keresztül. A csendes rózsadombi éjszakák nyugalma így szűnt meg egyik napról a másikra, nem beszélve arról, hogy egy három és félszobás lakásba préseltek be nyolc embert, köztük három alkotó művészt. A hivatalos szervek mit sem törődtek tiltakozásaink és beadványaink sorával: pusztába kiáltó szavaink sehol semmi hatást nem gyakoroltak, amin ma már semmi csodálkozni valóm nincsen, hiszen mind a hárman az Európa Iskola tagjai voltunk, és Vajda is fekete bárány volt a hivatalos fórumok előtt; akinek képeit hatalmas mappákban Vajda Júlia őrizte rökámiéja alatt. Jakovits József számára volt talán a legnehezebb megteremteni a szobrászi munka feltételeit, hiszen faragni követ és fát egy bérház második emeletén szinte heroikus feladat volt. Az első két esztendőben közös megállapodásunk értelmében az utcára néző kétablakos, világos szobába én költöztem be feleségemmel, és a mellette lévő, ugyancsak kétablakos, világos, nagy szobát három felé választva négyen lakták: anyósom, Jakovitsék ikrei (Vera és Iván) és fiam: Bálint István. A szoba egy része hatalmas, 2x3 méteres giccsel volt elválasztva, és szekrényekkel képeztünk amolyan korridor félét. A harmadik egyablakos utcai szobában Jakovits és felesége, Vajda Júlia dolgozott. Az udvari sötét szobát meghagytuk vendégszobának. Ide kívánkozik, hogy feleségem nővére és annak férje Hornyánszky István — ismert kórházépítő építészmérnök Svédországból —, szinte a háború kitörésétől kezdve pénzt és élelmiszert küldtek anyósom (így az övé is) számára. E segítség nélkül bizony eléheztünk volna. Hornyánszky István unokafivére a nálunk nagyrabecsült zeneszerzőnek, Szervánszky Endrének, aki már ugyancsak nem él, akár sógorom, Hornyánszky Pista sem. Feleségével, ezzel a kitűnő asszonynyal, aki változatlanul a svédországi Lundban él, a mai napig nagyon jó viszonyban vagyunk. 1948-ban, Pozsonyból való kivándorlásuk óta először, meg is látogattak a Rottenbilleren, és azóta sűrűbben találkozunk Erzsi sógornőmmel. Ha már a családi „mispochologiánál” tartok, pár soros megemlékezést megérdemel feleségem Pozsonyban élő fivére, Richter Sándor, aki ott kiváló karikaturistaként ismeretes. Vajda Júlia gyors halála után még volt valami kis reménye annak, hogy a Rot- tenbiller utcai lakásunkból kis múzeum lehet, de a kerületi tanács gondoskodott ennek lehetetlenítéséről. Ha már egyetlen fényképet sem tudtam a Rottenbiller utcai lakásunkról készíteni, annyit elárulhatok, hogy semmiben nem különbözött a ház a többi hasonlóktól: négyemeletes, közönséges bérház, egy megkülönböztetetten kitűnő házfelügyelővel: Rákóczy úrral és néhány olyan „Taggal”, akik elviselték te- hetségtelenségemet az ultiban, amit legalább olyan szenvedélyesen űztem, mint egykoron az M. T. K. drukkerséget, vagy a zsennyei horgászatot. Az utolsó darabokat 649
