Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - Száraz György: A tábornok XXVIII. (életrajzi esszé)
levelét a háttériben történtekkel. De Pálffy Gyorgyné szavaiban, amikor á Bórtffy-levélről emlékezik, ott bujkál az akkori keserűség, amelyet egészen eloszlatni nem tudott a „hűtlen ibarát” hamarosan elkövetkező tragédiája sem. Amikor pedig majd az 1950-ben kivégzetteket temetik 1956 októberében, az egyik gyászjelentés így kezdődik: „özvegy Illy Gusztávné tudatja mindazokkal, akik az elmúlt hat éviben barátai voltak .. Ez is hozzátartozik a perek történetéihez. Eléggé nyilvánvaló oélzást tartalmaz viszont ítévay Kálmán avatási beszéde a Kossuth Akadémián; amit „hazaárulók és kémek ármánykodásáról”, „jiú- dás jóbarátokról” mond, azt talán a szájába adták, de lehet a „tájékoztatott” ember meggyőződése is. Mindenesetre pár nappal később, július végén a barátokat faggatja zavartan, tanácstalanul: hogyan keveredhetett ilyen sötét dolgokba „a Gyurka”? Hiszi csakugyan, hogy „nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja”? Kételkedik és másaktól várja a kétely visszhangjait? Vagy egyszerűen csak tanácstalan? Nem tudni. A helyzet ismét változik, amikor elkezdődik a per. Itt már „tények” vannak: vádirat, beismerő vallomások, tanúk sora — nyilvános tárgyaláson, a nemzetközi sajtó jelenlétében. Iszonyú állapotukban most már a hozzátartozóknak „könnyű’ ’a dolga: az összehangolt, egymásba kapcsolódó vallomások semmivé teszik a külön reménységet; amit a rádióból hallanak, azt egészében kell elfogadni vagy irtózattal visszautasítani. „A hideg fut végiig a hátamon” — írja Justus Pálné — „ha annak a rádiónak a zöld szemére gondolok, amely mellett végighallgattam férjem tárgyalását. Nem vagyok romantikus természet, inkább józan, de akkor, abban a pillanatban nem volt más vágyam, mint ököllel nekimenni a rádiónak, szétverni, hogy hallgasson el... Ököllel neki- memni... nem ezt tettem, hanem elkezdtem üvölteni, hogy hallgasson, ugyan mi értelme volt ennek?...” És a többiek, a bajtársak és barátok? Talán volt, akit meggyőzött a vádlottak „töredelmes beismerése”, másokat, úgylehet, épp a nagy szolgálatkészség tehetett gyanakvóvá. Bállffy Györgynét ketten keresték meg a tárgyalás utáni napokban. Az egyik — „új tiszt”, de régi bajtárs az illegalitásból — ezt mondta a tárgyaláson hallottakról: „Először hallottam Pálffyt .hazudni.” A második látogató — maga is tábomdk-feleség — szánakozva és a vádak alaposságának hitében rábeszéli: ne tegye tönkre az életét „egy ilyen ember miatt”. BáMfyné — immár az ijesztő tudás birtokában — így válaszol: ugyanez .megtörténhetett volna a te (férjeddel is... Pár hónap még, és a nem jóslatnak szánt szavak szörnyűségesen beigazolódnak. Mostaniéiban, ha az (1949-es perről esik szó, ez látszik az egyik alapkérdésnek: ki hitte, (ki nem hitte akkor a vádak igazságát? A fcortársak egy része állítja, hogy egy percig sem (hitt a bírósági színjátéknak, mások bevallják: mindent elfogadtak, csak később — későn — „lopózott beléjük a kétely”. Jellemző, hogy egykori „tisztánlátók” és ,hívők” nemegyszer kétségbe vonjiák egymás igazmondását: ki-ki a maga példájával bizonygatja egyfelől azt, hogy képtelenség volt hinni, másfelől, hogy nem lehetett nem hinni a per „igazságában”. A vita meddő, sehová sem vezet. Kétely vagy hit — nem volt ez akkor sem az intelligencia, sem a tisztesség próbája. Írtam már arról — s lesz még szó róla a maga helyén —, hogy 1945 és 1948 között az ország a hatalomért folyó harc légkörében élt. A küzdelem egyszerre folyt a kulisszák előtt és mögött, nyílt és titkos fegyverekkel. Részt 612
