Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - Száraz György: A tábornok XXVIII. (életrajzi esszé)
gyönyörű, természeti és ikulturáüs kincsekben gazdag birodalomban... részint idealista tudósok, részint önös érdekeiket kereső demagógok tartják kezükben az 'arszáig gyeplőjét, de a júniusi fcolostordiúlások bizonyítják, hogy uralmuk csak kártyavár erősségű, s hogy könnyen játékszerévé válhatnak a vöxtös eszmék szolgálatálba láillt, ífék télén ambíciójú Franco pilótaőmagynak és társainak, akik ma éppoly elszánt ellenségei a köztársaságnak, mint voltak a monarchiának iés a diktatúrának.” A „tiszta elmék” hümmögnek, bólogatnak: hiába, minden Sjpenglert igazolja, hamis mind az akadémikus, mind a marxista történelemszemlélet, a valóság az, hogy kultúrák születnek, cseperednek, megtférfiasodnák és ikivénhed- ve elpusztulnak, akár maga az ember. És külön lelke, lényege van az egyiptomi, hindu, kinai, görög-római, keresztény-európai kultúrköröknek, egymásra hatásúk szinte semmi; a palesztin ősikereszténység átlényegült Európában, s lám, így lesz a „zsidó-európai” marxizmusból „szláv-momgol bolsevizmus” az egykori Szent Oroszország térségein... De riadtan nézelődnek a „szalonkommunisták” is: mi rejlik fTrodkijék kisöprése mögött? Antiszemitizmus? Ä1- lamkapitalista tendenciák? Vége a Szovjet messianisztikus korszakának? Sztálin! — ki ez az ember? Követi 'Lenint vagy eltér tőle? Nemzeti kommunista, aki a világi orradalom ellenében a 160 millió szovjet polgárt választotta? Vagy egyszerűen csak ő a praxis — az elvont teória ellenében? És ahogy mélyül a válság, úgy foglalkoztatja mind jobban a tőkés világ közvéleményét a Szovjetunió. Az ötéves terv ekkor már harmadik esztendejében jár, a szocialista gazdasági rend mind kevésbé tűnik utópisztikusnak. Karnis Gyula államtitkár parlamenti beszéde csupa aggodalom: ,A mai Oroszországot úgy t ék in tjük, mint egy nagy történelmi laboratóriumot, de fájdalom, ebben a laboratóriumban a lombik sehogy sem akar összetörni”; az ötéves terv célja kétségkívül a világfforradalom, mondja, s ebben nyilván okosabb az okoskodóknál, hisz az eredmény „egy hatalmas Szovjet-Oroszország odaállítása, mint mintaállamé, a viliág összes proletariátusa elé”. Világböj- kottot követel, felháborodik, hogy tőkés országok versengenek a „vörös” piacokért, szovjet export-termékeket vásárolnak — s ebben már tükröződik a magyar agrárfélelem, áz orosz búzadömping miatti szorongás is. Bálint György egy évvel később majd csúífondárosan állapítja meg egyik cikkében, hogy „régebben sokkal világosabb volt minden”. De aztán „megkezdődött a dömpdng, és a világsajtó kezdett tárgyilagosan foglalkozni az orosz dolgokkal” és „azóta egyre tárgyilagosabb”. „Megírja például, hogy a búza- dömping veszélyezteti az európai agrárállamok egzisztenciáját. Megírja viszont azt is, hogy az orosz búza sókkal silányabb, mint az európai, tehát nem jelent komoly ikonkurreneiát... Angol lapok megírják, hogy a Szovjet dömpingáron ajtók és teniszrakettdk százezreit szállítja NyugatnEurópába, francia lapok viszont megírják, hogy a szovjet bélyegeken kevés az enyv... Közük Híres Ember nyilatkozatát, mely szerint a bolsevizmus sohasem vetheti meg a 'lábát nyugaton, mert lényege ellenkezik az európai kultúra princípiumaival. Ugyancsak közük Nagy Elme vezércikkét, mely szerint a legradikálisabb óvintézkedéseikre van szükség a vörös rém terjedése ellen... A világsajtó növekvő objektivitása miatt tehát most már végképp nem tudom, hogy mi van Oroszországban: kommunizmus vagy kapitalizmus, nyomor vagy fejlődés, tűzfészek vagy elhamvadt romok, ajtó-dömping vagy enyvhiány... (Már-már kezdem azt hinni, hogy Oroszország tulajdonképpen nincs is, nem is volt soha, az egészet csak 'kitalálták, mint egy új Putods-t, hogy legyen miről írni.” 699
