Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - Ágh István: Dani uraságnak (lírai szociográfia)
a tulajdonosokat. Nem tehetnek ők erről semmit, úgy élnek, ahogy tudnak. Az asszony kedvesen kalauzol, kisfiával megmutattatja a Berzsenyi-szőlőt, présházat. A gyerek harmadikos és tudja, ki lakott aibban a házban, Iki járta azt a szőlőt, ki tűnődhetett hosszan a présház ablakából, szemét a Sághegyen felejtve.” Mindezt még reggeli előtt Uraságod tudtára adom, s a világos konklúziót okoskodással nem szaporítom. Azt mondják, a falat az illetlen ábráktól megtisztították. Jutka asszonyt egy öreg néni nagyságos asszonynak szólította, s utcán mentünkben Jánost elnök úrnak, bár inkább az elvtáns megszólítás a szokás manapság, de azt hiszem, nem kell az öregek megszólításából ügyet csinálni, nem áll rá a szájuk, ha régen a bíróval, jegyzővel, tanítóval így tették. Délelőtt három öregemberrel beszélgettem. Szívesebben írok az öregekről, mert ha kihalnak, utódaik már más történelem részesei, apáikat könnyen elfelejtik. Sorsukat, természetüket megtudni, megtartani kötelességlünk, akár a többi népi kincseket, dalokat, meséket, szerszámokat és épületeket, s mindenféle szellemi örökséget. Nem lehet írni róluk valóságosan, ha arcukat magam előtt nem látom. Nagy Pista bácsi arca hosszűkásabb, mint Tima Lajosé. Tekintete érzékenyebb, elpityeredik, ha első fiúunokája születésére gondol. Timáé, akit a faluban kupecnek neveznek, ravaszkás, pedig nincs most alkudni való alkalom. Vagy mégis? — az igazságra? Ambrus Kálmán alacsony, telt, piros képű, könnyen tárulkozó. Beteg feleségével ketten laknak. Az asszony fcáposz- tafőzeléket főz ebédre, tekintetében riadt tétovaság, aztán egy szóra hirtelen bizalom, ilyenkor elmosolyodik, s megszeppenve kap a kendője után. Megeredt a hideg, szeles eső. Maradtunk Mihályfán. Ha a parasztoknak bosszúság ilyenkor a tavaszi munkák idején, nekünk szerencsénk, otthon találjuk őket. Ambrus Kálmánt megszólítja János: Ráérne-e kis időre? „Szóval és tettel ién, most a postára megyek, de utána ráérek.” — válaszol akkurátusán. Nagy Pista bácsi éppen a kapuja előtt áll. Tima tele zsákot tol a biciklijén. „Jó, akkor rögvest átjövök.” — mondja. Pista bácsi a konyhába lültet bennünket. Vasutas veje sötétkék egyenzubbonyát varrogatja. Nem azért, mintha felesége nem tudná megcsinálni, azt hiszem, szeretetből babrálja, vagy megrögzött kötelességből, amire a katanáéknál szoktathatták. Apósa amolyan félparaszt, ács volt, de paraszt is, meg a vasútnál szolgált 1952-től. Az asszony művelte inkább a négy holdat, a földosztás után a nyolcat. Most történelmi beszámolót kellene tartanom a Tekintetes Ümak arról, hogy a nagybirtokot a szegények között fölosztották, s az Űr is arra a sorsra jutott volna, mint a mihályfai Vidos és Münnioh uraságok. Tagosított földjei végén síirt volna-e, vagy verte volna a mezsgyekarókat a fejsze fokával, nem tudom, de én inkább az utóbbit szeretném képzelni Uraságodról. Pista bácsi hetvenöt éves, 2480 forint nyugdíjat kap az államtól, háztáji földje jövedelméből, két tehene tejéből, melyek 3—4 ezer forintot hoznak a házhoz havonta, sokkal könnyebben élhet, mint Vidos József aranykulcsos kamarás idejében. Múltját a következőképpen foglalja össze olyan tömören, hogy a szegénységét beleképzelhetjük, sorsa továbbgondolását rám bízza, én meg a Tekintetes Űrra: — Máshová jártunk ácsmunkára. Köcskre gyalogoltunk példáiul, az ide olyan tíz kilométer. Az istállőpadláson aludtunk, vasárnap hazajöttünk, aztán kezdtük elölről. Ha nem akadt munka, még Pestre is elbicikliztek a mesteremberek. Nyáron aratni hazajöttek, ősszel megint hazajöttek a föld miatt. Aztán télen sem igen kaptak munkát. Nekem jó volt a kézügyességem, azért adott 542
