Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 1. szám - Száraz György: A tábornok XXII. (életrajzi esszé)

viszi az ügyet, Soós hadügyminiszter pedig — támadva közben az „ébredőket” is — Héjjas feleiősségrevonását ígéri.

Június 9-én a minisztertanács jegyzőkönyvbe foglalja követeléseit: ha ezek nem teljesülnek, a kormány lemond. Másnap a Pesti Napló hírül adja: Horthy fogadta a minisztereket, „meghallgatta a javaslatokat és a döntést magának tartotta fenn; a kormány tagjainak távozása után osak Soós Károly honvédelmi miniszter maradt a kormányzó dolgozószobájában”. Hamarosan megjelenik az MTI közleménye: nem igaz, hogy „a kormányzó és a nemzetgyűlés, illetve a kormány között ellentétek merültek volna fel”; közösen találták meg a módját, hegy „az anarchia és rendibontás minden próbálkozását egyszer és mindenkorra lehetetlenné tegyék; különbségek „legfeljebb a végrehajtás nüan- szaifcan” voltak, a lényegben „minden tényező már kezdettől fogva megegyezett”. A miniszterelnök pedig erről a „lényegről” nyilatkozik a sajtónak: ezután „katona civillel szemben semmiféle eljárást nem foganatosíthat” — s ami a legfontosabb: a Héjjas-különítmény feloszlik. Soós tábornok pedig bejelenti, hogy „rendcsináló” reguláris csapatok indultak a Duna—Tisza közére, s ezek parancsot kaptak a „fegyveres portyázó alakulatok” lefegyverzésére.

Ezen a napon, június 11-én hozzák nyilvánosságra Amszterdamban a szállítómunkások nemzetközi szervezetének bojkott-felhívását a Horthy-rezsim ellen. Jellemző a helyzetre, hogy Sdmonyi-Semadam miniszterelnök, miközben a terroristákkal hadakozik, kijelenti: az országban nincs fehérterror, a szak- szervezeti határozat „valótlanságokon és félreértéseken alapul”. De óvatosan ezt is hozzáteszi: ha mégsem sikerülne a rend fenntartása és az állampolgárok személyes szabadságának megvédése, a kormány „már eleve kénytelen a felelősséget ezért azokra hárítani, akik meggondolatlanul új kétségbeesésbe akarják kergetni a magyarságot”.

Június 13-án kormányrendelet jelenik meg a Budapesti Közlönyben: megszüntetik az összes katonai alakulatok — ideértve a „védelmi szerveket és különítményeket” is —, valamint ezek „közegeinek és nyomozóinak” eljárási jogát polgári személyekkel szemben, kivéve az olyan eseteket, amikor „a bűn- cselekmény közvetlen a haderő ellen” irányul. 16-án Soós hadügyminiszter jelenti a nemzetgyűlésnek, hogy „a vidéki karhatalmakat beolvasztják a csendőrségbe, és minden intézkedés megtörtént, hogy több atrocitás ne történjen”. Budapesten is feloszlatják a kisebb különítményeket, viszont megmaradnak a Prónay- és Ostenburg-féle „vadászzászióaljak”, s ezek „önálló egységeket képeznek, nincsenek a reguláris ezredekbe és hadosztályokba beosztva”.

Már-már úgy látszik, a kormány győzött, a különítményes terror, s vele a diktatúrára törő „etelközí titkos kabinet” is visszaszorul. De hogy a helyzet távolról sem ilyen egyszerű, azt jól példázza a hadügyminiszter Soós tábornok szereplése. Tagja a MOVÉ-t irányító Etelközi Szövetségnek; ugyanakkor „második katonaként”, mint a honvédelmi táraa tulajdonosa, szeretné nemcsak a különítmények önállóságát megszüntetni, de a MOVE befolyását is visszaszorítani. A „legfőbb Hadúrhoz” intézett júniusi memorandumában elpanaszolja, hogy a MOVE aláássa a katonai fegyelmet, folyamatosan beavatkozik a Honvédelmi Minisztérium hatáskörébe, valójában egy „katonatanácsszerű mellékkormány” szerepét játssza. A hadsereg politikamentességének biztosítására szorgalmazná a tisztek kiléptetését a MOVÉ-ból. Nehéz eldönteni, hogy túlzott magabiztosság vagy épp a bizonytalanság tükröződik e mondatában: „Akármilyen támadásnak leszek kitéve, ha nem bírok érvényt szerezni parancsomnak, hogy tisztek ne legyenek politikai egyesület tagjai, helyemet el fo55