Életünk, 1983 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 5. szám - Száraz György: A tábornok XXVI. (életrajzi esszé)
Beszéltünk már arról, (hogy a történelmi országtest feldarabolása elkerülhetetlen megrázkódtatással járt. De ha ez az etnikai elv alapján történik, igen valószínű, hogy a közvélemény — kezdeti háborgás után, a rendszer manipulációs politikája ellenére is — előbb-utóbb belenyugszik. Ám így, mivel az ítélet mindenki számára nyilvánvalóan igazságtalan volt, semmi sem látszhatott véglegesnek. Tíz év alatt kialakult az a ködös állapot, amelyben egybemosódott a vágy a realitással, a rémálom a „csalfa, vak reménnyel”, a belső bizonytalanság a melldöngető öndokuimentálássalf a „kisnemzeti” meghunyásZkodáís a „nagynemzeti” tetszelgéssel. A német Dolchsioss-legenda itt is használhatónak bizonyult: a frontokon minket soha le nem győztek, hátulról jött a „gyilkos döfés”, a tőrt „országáruló Károlyi Mihályok”, „hazátlan” szocialisták, „bolsevista felforgatók”, „zsidó papírbakanes-szállítók” és „hálátlan” nemzetiségiek szorongatták. Elmaradt a nemzeti önvizsgálat, de annál inkább uralkodóvá vált az önsajnálat érzése: hisz nemcsak a „'kehiünkön melengetett” nemzetiségek, nemcsak a „befogadott és emancipált” zsidóság, de maga íEurópa is elárult minket, szemétre hajítván egykori „védőpajzsát”. A magyar irredenta sokat idézett, és itthon nem hatástalan citátuma lett a f rancia történész, Michelet megállapítása: „Európa sohasem hálálhatja meg Magyarországnak azt a szolgálatot, amelyet azzal tett, hogy a saját testével védelmezte a török és tatár ellen. Mialatt a magyar gátat emelt a barbár betörés elé, nyugaton a művészetek szabadon virulhattak. A tűzvonalán túl a harci zaj dűlt, ideát Provence édes dalai hangzottak...” Mindebből egyenesen következett: iha magunk nem vagyunk okai a trianoni zuhanásnak, akkor nincs veszve semmi: csak föl kell ébreszteni „Európa lelkiismeretét”, csak hinni kell abban, hogy rádöbbennek: ma is kell az elhajított „védőpajzs”. ÉS persze: megtisztítani sorainkat, vigyázni, hogy a szörnyű árulás meg ne ismétlődhessék majd, ha jön a „nagy leszámolás”! Az egykori frontkatonák — feledve, hogyan jöttek haza 1918 novemberében, s hogyan tűzték sapkájukhoz az őszirózsát a béke mámorában — büszkén sorakoztak az avatandó hősi emlékmű köré, s örültek, ha gyerekeik az iskolában azt tanulták róluk, ők voltak a „nagy háború” legvitézebb katonái. (Mártírnak érezhette magát nemcsak az egyszerű erdélyi, felvidéki menekült, de az egykori magyarosító hivatalnok is, s nemzetmentőnek a falusi szatócs ablaka alatt Erger- Berger nótát muzsikáltató részeg segédjegyző, vagy a falusi tanító, aki talán 19H9-es „vereskedéséért” vezeklésül 'csapott fel leventeoktatónak, s akinek „népnevelő” munkája nyomán cseperedtek a későbbi keretlegények. De így volt ez a túloldalon is. Szlávok és románok ugyancsak kontinuitás- elméleteket hangoztatták; természetesen ők voltak a művelt világ védőpajzsa a „keleti barbárság” ellen, amelyhez persze odaszámították a „mongol vadságot megtestesítő” magyarokat is. És sem itt, som ott nem akarták tudomásul venni, hogy a „művelt Nyugat”, amelyet „tudományos” vagy „politikus” — de mindenképpen szentimentális — érveikkel megcéloztak, minderre rá se hederített. A művelt párizsi továbbra is összekeverte Budapestet Bukaresttel, Ázsia — legjobb esetben: a Balkán — pedig már a müncheni sörpincék tájáról nézve is változatlanul a Lajtánál kezdődött. Az érintetteken kívül senkit sem érdekelt, kinek és kik ellenében van több joga a Kárpát-medencére. Az egymásra licitáló érvrendszerek csak a nagypolitika, a diplomácia szintjén hatottak, az államférfiak hatalmi érdeküknek megfelelően hagyták vagy nem hagyták „meggyőzetni” magukat. Félelem-szülte szövetségek és ellen-szövetségek, ellenfelek harmonizáló gaz417
